Ashraf Ghani az összetört országok újjáépítéséről

Egy közösség, Dewey régen megfigyelte, eszmecserén és vitán keresztül képződik. Ha megkérdőjelezzük a következtetések zsarnokságát, és elkerüljük a doxát, a megkérdőjelezetlen tartományát, akkor muszáj a saját következtetéseinket kitenni vitának és eszmecserének. Ebben a lélekben csatlakozok ehhez a megbeszéléshez az egyik legválságosabb témáról a mi időnkben, azaz, hogy hogyan mozgósítsuk a tőke különböző formáit az állam építés terve irányában.

Hogy a következtetéseket tisztázzuk, a kapitalizmus, 150 év után, elfogadottá vált, a demokráciához hasonlóan. Ha ránézünk a világra 1945-ben és ránézünk a kapitalista gazdaságok és demokratikus közösségek térképére, ők a ritka kivételek voltak, nem a normák. A kérdés most, akárhogy is, arról szól, hogy melyik formája a kapitalizmusnak és melyik formája a demokratikus részvételnek. De tudomásul kell vennünk, hogy ez a pillanat hozta a feltevések egy ritka kiegyezését. És ez adja az alapot annak a fajtájú akciónak, mert minden pillanat kiegyezése engedélyezi nekünk a cselekvést. És ez szükséges, attól függetlenül, hogy mennyire törékeny vagy mennyire ideiglenes az egyetértésünk, hogy képesek legyünk előrehaladni.

De a világ nagy része nem látja hasznát a kapitalizmusnak, sem a demokratikus rendszernek. A bolygó nagy része úgy tapasztalja meg az államot, mint elnyomót, mint egy szervezetet, amely azzal van elfoglalva, hogy megtagadjon jogokat, hogy megtagadja az igazságszolgáltatást, ahelyett, hogy szolgáltatná őket. És a kapitalizmus tapasztalatának szempontjából két olyan szempont van amit a bolygó többi része tapasztal. Első a kitermelőipar. Véres gyémántok, csempészett smaragdok, faanyag, amit a legszegényebbek alól vágnak ki. A második a technikai támogatás. És a technikai támogatás, lehet hogy megdöbbenti Önöket, de ez a legrosszabb formája - ma - a fejlett országok ronda oldalának a fejlődő országok felé. 10 milliárd dollárokat költenek feltételezhetően teljesítményfejlesztésre olyan emberekkel, akik majdnem 1,500 dollárt kapnak naponta, akik képtelenek kreatívan és szervesen gondolkodni.

A következő feltételezés -- és természetesen Július 7-e eseményei, legmélyebb részvétem, és az előtt, Szeptember 11-ért -- emlékeztettek minket, hogy nem élünk három különböző világban. Egy világban élünk. De ezt könnyű mondani. De mi nem ennek az egy világnak a jelentőségeivel foglalkozunk, amiben élünk. Ami azt jelenti, hogy ha egy világot akarunk, akkor ez a világ nem épülhet a kirekesztés hatalmas zsebeire, és a néhányak befogadására. Végre el kell kezdenünk gondolkodni egy igazán globális világ terveiről, a jogok és kötelezettségek és felelősségek rendszerében, amelyek ténylegesen globálisak formájukban. Másképpen el fogjuk mulasztani ezt a nyitott pillanatot a történelemben, ahol egyetértésben vagyunk mind politikai, mind gazdasági szempontból.

Melyik ezek közül a rendszerek közül a választandó? Három kritikus kifejezés létezik: gazdaság, társadalom és az állam. Az első kettőt nem fejtem ki, kivéve annyit, hogy a meggyőződések kritikátlan átruházása egyik környezetből a másikba csak katasztrófához vezethet. A közgazdaság, amit a legelitebb egyetemeken tanítanak, gyakorlatilag használhatatlan az én környezetemben. Az országomat a drog gazdaság és a maffia uralja. Tankönyvi közgazdaságtan nem működik az én környezetemben, és nagyon kevés tanácsot kapok bárkitől, ahhoz, hogy hogyan kell egy jogerős gazdaságot felállítani. A tudásunk szegénységének kell az első lépésnek lenni az előrehaladásban, nem annak a szerkezetnek a terhelése, amely matematikai modell alapján működik, amit mélyen tisztelek. A kollegáim a John Hopkins egyetemen a legjobbak között voltak.

A második, a végnélküli viták helyett az állam szerkezetéről, miért nem egyszerűsítjük le és mondjuk, melyek azok a funkciók, melyeket az államnak a 21. században teljesítenie kell? Clare Lockhart és én egy könyvet írunk erről, és reméljük, hogy széles körben meg tudjuk osztani, és harmadsorban, valójában tudnánk egy irányjelzőt szerkeszteni, hogy összehasonlítva mérjük, milyen jól teljesítettek különböző helyeken ezek a funkciók, amelyekben megegyeztünk.

Szóval, mik ezek a funkciók? Tizet javasolunk. És ezek az erőszak eszközeinek törvényes monopóliuma, adminisztrációs felügyelet, államháztartás vezetése, a társadalmi tőkébe való befektetés, polgári jogok szolgáltatása, az infrastruktúra szolgáltatása, az állam tárgyi eszközeinek és immaterliális javainak vezetése szabályozáson keresztül, piac teremtés, és nemzeti egyezmények - a közkölcsönöket is beleértve - és a legfontosabb, a jogrend.

Ezt nem fejtem ki. Remélem a kérdések alkalmat adnak majd erre. Ez egy megvalósítható cél, alapvetően azért, mert a széleskörű feltételezések ellenére, úgy érvelnék, hogy tudjuk hogy kell ezt csinálni. Ki gondolta volna, hogy Németország egyesült vagy demokratikus lehetne ma, ha egy 1943-as oxfordi szemszögből néztük volna? De az emberek Oxfordon készültek egy demokratikus Németországra és belemerültek a tervezésbe. És van még sok más példa.

Azt, hogy ezt véghez vigyük - és ez hozza ezt a csoportot - újra kell gondolnunk a tőke fogalmát. A legkevésbé fontos tőke forma, ebben a projektben, az a financiális tőke -- a pénz. A pénz nem tőke a legtöbb fejlődő országban. Csak kézpénz. Mert hiányoznak mögüle az intézményes, szervezeti és vezetői képződmények, amik tőkévé változtatnák. És ami szükségeltetik, az a fizikai tőke, intézményi tőke és a társadalmi tőke kombinációja -- és a biztonság, természetesen, elengedhetetlen, de ugyanakkor az információ is.

Akkor, a téma ami minket érint -- ami a kihívás, amit ennek a csoportnak szeretnék felvetni -- újra, hogy 16 évig tart az Önök országaiban, hogy egy BS-sel rendelkező egyént előállítsanak. 20 évig tart, hogy egy doktorival rendelkezőt állítsanak elő. Az első kihívás az, hogy átgondoljuk, alapvetően, az idő kérdését. Meg kell-e ismételnünk a jellegzetességeket, amiket örököltünk? Az oktatási rendszereink a 19. századból származnak. Mi az, amire alapvetően szükségünk van ahhoz, hogy újra alkalmazzunk egy projektet, amitől felgyorsul a tőke képződés? A világ népességének abszolút többsége 20 év alatti, és egyre nagyobbra és egyre gyorsabban nőnek. Más utakra van szükségük ahhoz, hogy elérhetőek legyenek. Más utak ahhoz, hogy felszabaduljanak. Más utak, hogy képződjenek. És ez az első dolog.

A második az, hogy önök problémamegoldók, de nem foglalkoznak a globális felelősségükkel. Távol maradtak a korrupció problémáitól. Csak tiszta környezetet szeretnének, ahol tudnak müködni. De ha maguk nem gondolkodnak a korrupció problémáin keresztül, akkor ki fog? Távol maradnak a fejlődés tervezésétől. Maguk fantasztikus tervezők, de a terveik önzőek. A saját közvetlen használatukra vannak. A világ, amiben én működök, tervezéssel működik az utakra, védőgátakra vagy elektromos ellátásra való tekintettel, amikre nem néztek rá az elmúlt 60 évben. Ez így nem jó. Ezt át kell gondolni.

De amire kiváltképpen szükségünk van, jobban, mint bármi másra ettől a csoporttól, az az Önök képzelőereje, hogy hatással legyen a problémákra, olyan módon, ahogy egy mémnek kell működnie. Amit a paradigmákon végzett munka sok idővel ezelőtt kimutatott -- Thomas Kuhn munkája -- az ötletek gazdag metszéspontjában történnek az új fejlemények -- és igazi áttörések. Remélem, hogy ez a csoport képes lesz elbánni az állam és a fejlődés témáival, és a világ szegényeinek többségének felhatalmazásával, ezeken az eszközökön keresztül. Köszönöm. (Taps)

Chris Anderson: Szóval, Ashraf, mostanáig, Ön Afganisztán pénzügyminisztere volt, egy ország, ami pontosan a közepe az egész világ napirendjének. Fog sikerülni az országnak? Ki fog-e virágozni a demokrácia? Mi ijeszti meg Önt a legjobban?

Ashraf Ghani: Ami a legjobban megijeszt, az -- az Önök, az Önök elkötelezetlensége. (Nevetés) Ön kérdezte. Tudja, én mindig a nem konvencionális választ adom. Nem. De komolyan, Afganisztán témáját először is, legalább, 10-20 éves távlatból kell nézni. Ma a globalizáció világa fel van gyorsulva. Az idő tömörítetté vált. És a tér nem létezik a legtöbb ember számára. De az én világomban -- tudják, amikor visszamentem Afganisztánba 23 év után, a tér kitágult. Az infrastruktúra minden elkézelhető formája le volt robbanva. Hajtottam -- utaztam -- utazok két város között ami régen három óráig tartott, most tizenkettő volt. Szóval, az első ilyen arányok után, fel kell hogy ismerjük, hogy csak az alap dolgok, mint az infrastruktúra -- hat évet vesz igénybe infrastruktúrát szolgáltatni. A mi világunkban. Bármilyen értelmes dolog. De a figyelem jellege, vagy ami ma törtenik, és ami holnap történik.

A második az, hogy amikor egy ország ki volt téve a hatalomgyakorlás egyik legóriásibb, legbrutálisabb formájának -- volt nálunk a Vörös Hadsereg 10 évig folyamatosan, 110 000 emberrel. Szó szerint terrorizáló. Az ég: minden Afgán az eget a félelem forrásaként látja. Lebombáztak minket gyakorlatilag a nem létezésig. És több, mint tízezer ember volt terroristának kiképezve -- minden oldal által. Az Egyesült Államok, Nagy Britannia például az egyiptomi titkos szolgálathoz csatlakozott, hogy emberek ezreit képezze ellenállásra és városi terrorizmusra. Hogy alkítsanak át egy biciklit a terror eszközévé. Hogy alakítsanak át egy szamarat, igáslovat, bármit. És az oroszok, ugyanúgy. Szóval, amikor kitör az erőszak egy olyan országban, mint Afganisztán, az emiatt az örökség miatt van. De meg kell értenünk, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk. Úgy értem, tényleg nem hiszem el, milyen szerencsés vagyok, itt állni Önök előtt, és beszélni. Amikor pénzügyminiszter lettem, azt hittem, hogy az esélyem arra, hogy három évnél tovább éljek, nem lesz több, mint 5 százalék. Ez volt a kockázat. És megérte.

Azt hiszem, meg tudjuk csinálni, és az ok, amiért meg tudjuk csinálni az az emberek. Látják, mert, úgy értem -- egy statisztikát mutatnék. 91 százaléka az afgán férfiaknak, 86 százaléka az afgán nőknek, legalább három rádió állomást hallgat naponta. A beszélgetéseik alapján, a tudásuk kifinomultsága alapján a világról, azt hiszem bátran állíthatom, sokkal kifinomultabbak, mint az egyetemi végzettséggel rendelkező vidéki amerikaiak, és az európaiak nagy többsége. Mert a világ számít nekik. És mi az elsődleges aggodalmuk? Elhagyatottság. Az afgánok mélyen nemzetközivé váltak.

Tudják, amikor visszamentem 2001 Decemberében, nem óhajtottam az Afgán kormánnyal együtt dolgozni. Mert nacionalistaként éltem. És megmondtam nekik -- a saját embereimnek, az amerikaiakkal itt -- hogy önnállósodjanak. Igen, tanácsadói pozícióm van az ENSZ-ben. 10 Afgán tartományt látogattam meg nagyon gyorsan. És mindenki azt mondta nekem, hogy ez egy más világ. Tudják, ők elkötelezettek. Elkötelezettséget látnak, globális elkötelezettséget, ami teljesen elengedhetetlen a hétköznapi emberek jövőjéhez. És az, ami a legtöbb hétköznapi Afgánt foglalkoztatja -- Clare Lockhart is itt van, így elmondok egy beszélgetést, amit egy írástudatlan nővel folytatott Észak Afganisztánban. És ez a nő azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy van-e étel az asztalán. Ami őt aggasztja az az, hogy van-e terv a jövőre nézve, ahol a gyermekei tényleg élhetnek egy másik életet. Ez reményt ad nekem. CA: Hogy fog Afganisztán alternatív bevételi forrást teremteni annak a sok embernek, akik a megélhetőségüket a drog kereskedelemből teremtik meg?

AG: Hogyne. Hát, az első dolog, hogy ahelyett, hogy milliárd dollárokat küldenének drogfelszámolására, és kifizetnek néhány biztonsági vállalatot, a százmilliárd dollárokat az 50 legkritikusabban innovatív cégnek kellene adni a világon, és megkérni őket, hogy teremtsenek egymillió munkahelyet. A kulcs a drogfelszámoláshoz a munkahelyekben rejlik. Nézzék, itt van egy nagyon kevéssé ismert tény: az országok, ahol az egy főre eső legális bevétel 1000 dollár, nem állítanak elő drogokat.

A második, a textil. A kereskedelem a lényeg, nem a segély. Az USA-nak és Európának nulla százalékos vámtarifát kellene adniuk nekünk. A textilipar hihetetlenül változékony. Ha azt akarják, hogy felvegyük Kínával a versenyt, hogy bevonzzuk a befektetést, valószínűleg be tudnánk vonzani négytől hat milliárd dollárt elég könnyedén a textil ágazatban, ha lenne nullás vámtarifa -- ez megteremtené ezt a fajta munkát. A pamut nem veszi fel a versenyt az ópiummal; egy póló viszont igen. És meg kell értenünk, hogy ez az értéklánc. Nézzék, a hétköznapi afgánnak elege van abból, hogy a mikrohitelről hall. Ez fontos, de amit a hétköznapi nők és férfiak akarnak, akik részt vesznek a mikro-gyártásban, az a globális hozzáférés. Nem a jótékonysági bazárokban akarnak eladni, ami csak a külföldieknek van -- és ugyanazt a nyavalyás pólót hímezve újra és újra. Amit mi szeretnénk, az egy társulás az olasz divat cégekkel. Igen, nekünk vannak a legjobb hímzőink a világon! Miért nem csinálhatjuk azt, amit Észak-Olaszországgal tettek? A kihelyezéses rendszerrel? Szóval azt hiszem, gazdaságilag, a kritikus téma most tényleg az, hogy átgondoljuk.

És amit itt mondanék, hogy a segélyek nem működnek. Tudják, a segély rendszer el van romolva. A segély rendszernek nincs meg a tudása, az éleslátása, a tehetsége. Teljesen mellette állok, elvégre, én teremtettem elő a többségét. Igen, hogy pontos legyek, tudják, nekem sikerült meggyőznöm a világot, hogy 27,5 milliárdot kell adniuk az országomnak. Nem akarták odaadni nekünk a pénzt.

CA: És így se működött?

AG: Nem. Nem is az, hogy nem működött. Hanem, hogy a magánbefektetés egy dollárja, az én megítélésem szerint, legalább 20 dollárnyi segéllyel egyenlő, a létrehozott dinamika szempontjából. A második, hogy a segély egy dollárja lehet 10 cent, lehet 20 cent, vagy lehet négy dollár. Attól függően, milyen formában érkezik, milyen fokú feltételekkel jár együtt. Tudják, a segély rendszer, eleinte úgy volt tervezve, hogy a vállalkozók és fejlődő országok hasznára váljon, nem arra, hogy elősegítsék a fejlődést a szegény országokban. És ez, megint, egyike azoknak a feltevéseknek -- úgy, ahogy a kocsi ülések feltevések, amit mi a kormányunkban örököltünk, és ajtók. Azt gondolnák, hogy az amerikai kormány nem gondolná, hogy az amerikai cégeknek szüksége van támogatásra ahhoz, hogy fejlődő országokban működjenek, és tanácsot nyújtsanak, pedig így van. Van egy egész súlyú történelme a szemtől szembeni segélynek, amit most felül kell vizsgálni. Ha a cél az, hogy államokat építsünk, amelyek hihetően el tudják látni magukat -- és ezt a javaslatot egyenlően értem; tudják nagyon kemény vagyok a kollegáimmal -- a segélynek véget kell vetni minden egyes országban egy meghatározható időn belül. És minden évben kell fejlődésnek lennie a belföldi bevétel mozgosításában és a gazdaság fellendítésében. Hacsak egy ilyen fajta megegyezés meg nem születik, nem fogják tudni fentartani az együtműködést.