Apama Rao: Hightech művészet (egy csipetnyi humorral)

Sziasztok! Ma bepillantást engedek nyolc projektembe, melyeket Soren Pors dán művésszel közösen hoztunk létre. Mi Pors & Rao-nak nevezzük magunkat, Indiában élünk és dolgozunk.

Hadd kezdjem a legelső projektemmel, amit "A bácsikám telefonja"-nak neveztem el. A bácsikám egy érdekes szokása ihlette, aki mindig megkért mindenféle dologra, szinte, mintha a testének egy kiterjesztése lennék -- kapcsoljam fel a világítást, hozzak vizet, egy doboz cigarettát. Ahogy felnőttem, ez egyre rosszabb lett, és egy idő után ezt a hatalomgyakorlás egy formájának láttam. Persze nem szólhattam semmit, mert egy nagybácsi tekintélynek örvend az indiai családban. Ami leginkább idegesített és furcsállottam, az a vezetékes telefon használata volt. Fogta a kagylót és elvárta, hogy én tárcsázzak helyette. Ezért válaszként és ajándékként, készítettem el "A nagybácsim telefonját". Olyan hosszú, hogy két ember kell a használatához. Pont, ahogy a bácsikám az egyszemélyes telefonokat használta.

De, ahogy bekerültem a főiskolára, hiányozni kezdtek az utasításai. Ezért elkészítettem egy arany írógépet, amin keresztül e-mailen oszthatta ki utasításait a világon szétszóródott unokaöccsöknek és -húgoknak. Csak fognia kellett egy papírt, befűzni az írógépbe, megírni az e-mailjét vagy utasítását és kivenni a papírt. Az eszköz automatikusan elküldte a célszemélynek a levelet e-mailként. Ahogy láthatjuk, egy nagy halom elektronikát tettünk bele ami megérti a mechanikus akciókat és digitálissá konvertálja őket. Így a bácsikám csak mechanikus felületekkel érintkezik. És persze a tárgynak nagynak és rituális érzetűnek kellett lennie, ahogy a bácsikám szereti.

A következő munkánk egy hangérzékeny installáció, amit szeretgetően "Pigmeusok"-nak neveztünk el. Szerettünk volna körbevenni magunkat egy nagyon szégyenlős, érzékeny és kedves teremtményekből álló törzssel. Ilyen panelek vannak a falon, melyek mögött ezek a kis teremtmények bujkálnak. Amint csend lesz, ők kikukucskálnak. Ha még nagyobb csend lesz, a nyakukat is kinyújtják. És a leghalványabb zajra újra elbújnak.

A paneleket fellógattuk egy szoba három falára. És több mint 500 kis pigmeus bújt meg mögöttük. Így működik. Egy videó a prototípusról. Amikor csend van, mintha kijönnének a panelek mögül. És ugyanúgy hallanak, ahogy a valódi emberi lények. Egy idő után ők is immúnissá válnak az őket ijesztő zajokra. És nem reagálnak a háttérzajokra. Mindjárt hallotok egy vonatrobogást, amire nem reagálnak. (Zaj) De az előtérben lévő zajokra reagálnak. Mindjárt hallani fogjátok. (Fütty) Nagyon keményen dolgoztunk azon, hogy minél élethűbbek legyenek. Mindegyik pigmeusnak saját viselkedésmódja, pszichéje van, hangulatváltozása, személyisége, stb. Ez egy nagyon korai prototípus. Persze, végül sokkal jobb lett. Úgy alkottuk meg őket, hogy reagáljanak, de azt vettük észre, hogy az emberek játékosak és gyerekesek voltak velük.

Ez egy videó installáció, melynek neve "A hiányzó személy". Nagyon érdekelt minket a játék a láthatatlansággal. Hogyan lehetne átélni a láthatatlanságot? Egy céggel dolgoztunk együtt, amelyik kamerás felügyeletre specializálódott, megkértük őket, hogy fejlesszenek velünk egy szoftvert, amelyik egy kamerát használ, amely követi a szobában lévő személyeket, és egy személyt a háttérrel helyettesít, ezzel láthatatlanná téve őt.

Megmutatok egy nagyon korai prototípust. Jobb oldalon láthatjátok a kollégámat, Soren-t, aki valójában a térben van. Bal oldalon látható a feldolgozott videó, amin a kamera láthatatlanná tette őt. Soren belép. Hopp! Láthatatlanná válik. Ahogy az látható, a kamera követi és törli őt. Nagyon korai videó, ezért még nem foglalkoztunk az átfedésekkel és hasonlókkal, de ezen később gyorsan finomítottunk. Úgy használtuk, hogy egy szobában a kamera vette a teret, mindegyik falon volt egy-egy kijelző. Ahogy az emberek besétáltak a szobába, láthatták magukat a kijelzőn, egyetlen különbséggel: egyikük végig láthatatlan volt bárhova ment is a szobában.

Ennek a munkának a címe "A Nap árnyék". Egy papírdarabhoz hasonlatos, egy kivágott gyerekrajzhoz, ami olajfoltot vagy napot ábrázol. Szemből ez a tárgy nagyon erősnek, masszívnak tűnt, oldalról viszont egészen gyengének. Ezért a szobába belépő emberek szinte figyelmen kívül is hagyták, arra gondolva, hogy csak valami szemét. De amint elhaladtak mellette, döcögősen elkezdett felfelé mászni a falon. Majd minden alkalommal kifáradt és összeomlott.

(Nevetés)

Ez a munkánk egy fejre állt ember karikatúrája. A feje olyan nehéz, tele súlyos gondolatokkal, mintha a kalapjába pottyant volna, és a teste úgy nőtt volna ki belőle, mint egy növény. Kissé részegesen mozog körbe-körbe a fején nagyon kiszámíthatatlan és rendkívül lassú mozgással. És nagyjából abba a körbe van bekorlátozva. Mert ha az a kör nem lenne és a padló nagyon egyenletes lenne, elkezdene a teremben sétálni. Nincsenek kábelek. Megmutatok egy alkalmat -- amikor az emberek belépnek a szobába, a tárgy bekapcsolódik. És nagyon lassan, néhány perc alatt, mintegy fájdalmasan, feláll, majd lendületet nyer, és úgy tűnik, mintha majdnem leesne. Ez egy fontos pillanat, mert el akartuk ültetni a megfigyelőben az ösztönös segítségnyújtást, hogy megmentsék a tárgyat. De nem igazán van szüksége rá, mert újra megoldja, és felküzdi magát.

Ez a munka igazi technikai kihívás volt számunkra, és nagyon keményen dolgoztunk, mint minden munkánk esetében, azon, hogy a mechanikát, az egyensúlyát és dinamikáját jól megoldjuk. Nagyon fontos volt, hogy meglegyen az a pillanat, amikor leesik, mert ha úgy oldjuk meg, hogy túlessen, akkor megrongálta volna magát, viszont ha nem esett volna eléggé, nem ültette volna el a sorsszerűséget vagy a segítési szándékot. Mutatok egy nagyon rövid videót ahol egy teszt esetet próbálunk -- sokkal gyorsabban. Az a kollégám. Elengedi. Kezd ideges lenni, ezért el akarja kapni. De nincs szükség rá, mert magától felküzdi magát.

Ez egy olyan munka, amely nagyon izgatott minket, a szőrme esztétikumával dolgozni benne ezernyi különböző méretű apró száloptikával, melyek ragyognak, mint az éjszakai égbolt. És arányos az éjszakai égbolttal. Ezért egy paca forma köré tekertük, amely játékmackó alakú, amely a mennyezetről lógott. Az volt a cél, hogy szembeállítsunk egy nagyon rideg, távoli, absztrakt dolgot, mint az űr a játékmackó megszokott alakjával, ami nagyon megnyugtató és intim. Az elgondolás az volt, hogy egy idő után nem a játékmackó alakját látod, hanem az űrbe néző lyukként fogod fel, és olyan lesz, mintha rajta keresztül a ragyogó éjszakai égboltot néznéd.

Ez az utolsó munkánk, és még dolgozunk rajta, a neve "Űr kitöltő". Képzelj el egy kis kockát, ami nagyjából ilyen nagy ahogy előtted áll a szoba közepén, és ahogy közeledsz hozzá, megpróbál megfélemlíteni azzal, hogy egy másik kockává nő ami kétszer olyan magas és nyolcszor nagyobb térfogatú. És ez a tárgy így állandóan tágul és összehúzódik, hogy a körülötte lévő emberekkel kölcsönhatásban legyen -- mintha megpróbálna valami titkot elrejteni a mélyében.

Sok technológiával dolgozunk, de nem igazán szeretjük a technológiát, mert sok szenvedést okozott nekünk a munkánk során az évek alatt. De használjuk, mert érdekel minket hogyan tud segítségünkre lenni abban, hogy kifejezzük az érzelmeit és a viselkedési mintáit azon teremtményeknek, melyeket létrehoztunk. És amint egy teremtmény eszünkbe jut, a teremtéshez hasonló, ahogy felfedezzük, ő milyen módon akar létezni, milyen formát akar ölteni, milyen irányban akar elindulni.

Köszönöm.

(Taps)