Antonio Damasio: A tudat megértésere irányuló kutatás

Azért jöttem, hogy a tudatos elme csodájáról és titokzatosságáról beszéljek. A csoda azzal kapcsolatos, hogy mindannyian felébredtünk ma reggel és ezzel egyetemben csodálatos módon visszatért tudatos elménk is! Visszanyertük elménket teljes öntudatunkkal együtt, valamint létezésünk teljes érzékelésével együtt, mégis alig állunk meg, hogy ezt a csodát szemügyre vegyük. Pedig jó volna, mert e tudatos elme létezése nélkül nem lenne semmiféle tudásunk, emberi létünkre vonatkozóan; valamint a világra vonatkozóan sem. Nem lenne fájdalmunk, ám örömünk sem. Nem lennénk képesek szeretni, vagy alkotni. És persze, ahogy Scott Fitzgerald híres mondása is jelzi, "Aki feltalálta a tudatot, na, őt kell mindenért hibáztatni!" Ám elfelejtette, hogy enélkül a tudatosság nélkül nem lenne hozzáférésünk az igazi boldogsághoz, de még a transzcendencia elérésére sem.

Ennyit a csoda részéről, nézzük most a titokzatosságot. Olyan titok ez, amit tényleg rendkívül nehéz megvilágítani. Egészen a korai filozófiák kezdetén, és egész bizonyosan az idegtudomány kezdetén is olyan titok volt ez, ami mindig ellenállt a megvilágításnak, mert komoly ellentmondásokkal bír. És tényleg nagyon sok ember létezik, aki szerint érinteni sem kéne, hanem hanyagolni, mert nem azért van, hogy megoldjuk. Én ebben nem hiszek, és szerintem a helyzet is változik. Nevetséges volna azt állítani, hogy tudjuk, hogyan lehet létrehozni a tudatot az agyunkban, elkezdhetjük azonban megközelíteni a kérdést, és kezdjük is látni a megoldást formálódni.

És még egy ünnepelni való csoda az, hogy vannak olyan képalkotó technológiáink, amik ma már lehetővé teszik, hogy belelássunk az emberi agyba, és képesek legyünk megtenni ezt, amit itt látnak például. Ezek a képek Hanna Damasio laborából valók, s amelyek az élő agyban mutatják meg nekünk, az agy rekonstrukcióját. Ez itt egy élő ember! Ez nem egy boncolás közben vizsgált ember. Sőt, mi több, és ez tényleg valami olyan, amire aztán táthatjuk a szánkat -- amit itt mutatok a következőkben, az az agy felszíne alá hatolva ténylegesen belekukucskál az élő agyba, valódi kapcsolódásokat, idegpályákat mutatva. Az összes színes vonal idegnyúlványok kötegeinek felel meg, a rostoknak, amelyek a sejttesteket a szinapszisokhoz kapcsolják. És sajnálom, ha csalódást okozok vele, de nem ilyen színesek. De mindenesetre ott vannak. A színek az irányok kódjai, mutatva, hogy vajon hátulról előre, vagy fordítva haladnak-e.

Szóval akkor, mi is a tudat? Mi a tudatos elme? Vehetünk egy nagyon egyszerű véleményt, miszerint az, amit elveszítünk, amikor álom nélküli mély alvásba süllyedünk, vagy amikor altatnak minket, és amit visszanyerünk, amikor felébredünk az alvásból vagy az altatásból. De mi is igazából az a dolog, amit elveszítünk altatásban, vagy az alvás nélküli mély álomban? Hát először is, az elme, amely mentális képek árama tulajdonképpen. És persze értjük ezalatt azokat az érzékszervi behatásokat is, amik lehetnek vizuálisak, mint ahogy most éppen érzékelik a színpadot, rajta engem, vagy hanghatások, ahogy most a szavaimat érzékelik. Az ilyen fajta mentális képek árama az elme.

De van még valami más is, amit mindannyian megtapasztalunk ebben a teremben. Nem csupán passzív megnyilvánítói vagyunk vizuális, hallható, vagy tapintható képeknek. Van énünk is. Van bennünk egy ÉN, aki automatikusan van jelen az elménkben most is. Az elménk a 'mienk'. És fel tudjuk fogni, hogy mindannyian, akik megtapasztaljuk ugyanezt -- nem azok vagyunk, aki mellettünk ül. Tehát ahhoz, hogy legyen egy tudatos elménk, van egy énünk is a tudatos elmében. Tehát a tudatos elme egy énnel rendelkező elme. Az én mutatja meg az elmének a szubjektív perspektívát, és csak akkor válunk teljesen tudatossá, amikor az én felébred az elmében. Tehát amit tudnunk kell, ahhoz, hogy akár csak megközelítsük is ezt a titkot, legelőször is, hogy az elménk hogy helyezkedik el az agyban, másodszor pedig, hogyan épül fel az én.

Nos az első rész, az első kérdés viszonylag egyszerű -- persze egyáltalán nem egyszerű -- de ez legalább fokozatosan fel lett derítve az idegtudomány által. És egész világos, hogy az elme felderítéséhez idegi térképeket kell készítenünk. Képzeljünk hát el egy rácsot, mint amit itt mutatok éppen, és most képzeljük el, a rácson belül, ezt a kétdimenziós lapot, képzeljünk el neuronokat. És képzeljünk magunk elé, ha akarunk, egy kijelzőt, egy digitális kijelzőt, ahol egyes elemek lehetnek kivilágítva, vagy nem kivilágítva. És attól függően, hogy hogyan alkotjuk meg a mintát a kivilágítással, a digitális elemeket, vagy ha akarjuk a lapon lévő neuronokat, képesek leszünk megalkotni egy térképet. Ez persze egy vizuális térkép, amit itt mutatok, de ugyanez vonatkozik minden térképre -- hangra, pl. a hangfrekvenciákból adódóan, vagy azokra a térképekre, amiket a bőrünk által alkotunk az alapján a tárgy alapján, amit tapintunk.

Nos, hogy érthetővé tegyem, hogy mennyire is közel van -- a kapcsolat a neuronok rácsa és a neuronok aktivitásának topografikus elrendezése, valamint a mentális tapasztalatunk között -- elmesélek Önöknek egy személyes sztorit. Tehát, ha letakarom a bal szememet -- magamról beszélek itt, nem Önökről -- ha letakarom a bal szememet, és a rácsra nézek -- egészen hasonlóra, ahhoz, amit itt mutatok most Önöknek. Minden teljesen rendben van, merőlegesek. De nemsokkal ezelőtt észrevettem, hogy ha letakarom a bal szememet, ezt látom helyette. A rácsra nézek és egy elcsavarodást látok a bal-közép mezőm sarkában.

Nagyon fura -- elemezgettem egy ideig. De nemrégiben egy szemorvos kollégám, Carmen Puliafito segítségével aki kifejlesztett egy lézer szkennert a retinára, a következőre jöttem rá: Ha a retinámat a horizontális felülete mentén szkennelem be, amit itt látnak ebben a kis sarokban, a következőt kapom: Jobboldalon a retinám tökéletesen szimmetrikus. Láthatjuk a lejtést a pálcika irányába, ahol a szemideg indul. A bal retinámnál azonban van egy dudor, amit a piros nyíl jelez. Egy kis cisztának felel meg, ami alatta helyezkedik el. És ez okozza a képi látásom számára a csavarodást.

Gondoljuk csak el: van egy idegrácsunk, és most létrejön egy egészen szimpla mechanikus változás a rács pozíciójában, és az eredmény egy csavarodás a mentális tapasztalat számára! Tehát ennyire van közel a mentális tapasztalatunk és a retina neuronjainak aktivitása, amely tulajdonképpen az agynak egy része, csak épp a szemgolyóban helyezkedik el, vagy, ha akarjuk, a vizuális kortex egy vetülete. Tehát a retinából a vizuális kortexbe jutunk. És természetesen az agy hozzátesz még egy csomó információt ahhoz, ami a retinán keresztül érkező jelekben zajlik. És ezen a képen itt, különböző szigeteket látunk arról, amit én az agy képalkotó részeinek nevezek. Itt van pl. a zöld, ami a tapintásból fakadó információknak felel meg, vagy a kék, ami a hang jeleket mutatja.

És még az is történik, hogy azok a képalkotó területek ahol ezeknek az idegi térképeknek az ábrázolása van, jeleket küldhetnek ebbe a lila óceánba, amit itt körben látnak, ami pedig az asszociációs agykéreg, ahol feljegyzések készülnek arról, hogy mi történt a képalkotó szigeteken. És a legnagyobb szépség ebben az, ezután ki lehet indulni a memóriából, az asszociációs agykéregből, és képeket alkotni ugyanazokon a területeken, ahol azokat felfogtuk. Gondolják csak el, mennyire kényelmes és lusta egyben az agy. Ellát bizonyos területeket képalkotó és felfogó részekkel, és ugyanazok a részek lesznek azok, amelyeket a képalkotásra is felhasznál, amikor visszaidézzük az információt.

Nos, a tudatos elme titokzatossága már halványul kissé, mert van némi általános képünk arról, hogyan is jönnek létre ezek a képek. De mi a helyzet az énnel? Az én aztán tényleg egy nehezen megfogható probléma. Hosszú időn át az emberek nem is akarták érinteni, mert, mint mondták: "honnan is lehetne olyan referenciapontunk, olyan stabilitás, ami ahhoz szükséges, hogy fenntartsuk az én állandóságát nap, mint nap?" Kitaláltam egy megoldást erre a kérdésre. Ez pedig a következő: Agyi térképeket hozunk létre a test belső teréről, és azokat használjuk referenciapontként az összes térképhez.

Hadd világítsam meg egy kicsit, hogyan jutottam erre. Úgy jutottam ide, mert hát ha van egy referencia pontunk, amit énként ismerünk -- az ÉN, a saját felfogásunk szerint -- akkor kell valami, ami stabil, valami olyan, ami nem nagyon változik, napról napra. Nos, hát úgy esett, hogy egyetlen testtel rendelkezünk. Egy testünk van, nem kettő, nem három. Tehát ez a kiindulópont. Csak egyetlen referenciapont van, mégpedig a test. A testnek persze van sok része. és ezek különböző arányban növekednek, különböző méretűek és különböznek az emberek is; másképp van azonban ez a bensőnkkel. Azoknak a dolgoknak, amiknek köze van ahhoz, amit belső milliőként ismerünk -- például, a testünk egész vegyi üzemének menedzsmentje valójában kitűnően karban vannak tartva napról napra egyetlen okból kifolyólag. Ha ugyanis túl sokat változtatunk a paramétereken, amelyek az életet lehetővé tevő túlélési tartomány középéhez közel esnek, megbetegszünk, vagy meghalunk. Ezért van egy, a saját életünkbe beépített rendszerünk, ami biztosít valamiféle folyamatosságot. Szeretem úgy nevezni, hogy szinte végtelen azonosság napról-napra. Ugyanis, ha nincs meg ez az élettani azonosság, akkor megbetegszünk, vagy meghalunk. Ez tehát még egy eleme a folyamatosságnak.

És végül van egy nagyon szoros párkapcsolat az agyon belüli testszabályozás és maga a test közt, amely nem hasonlít egyik kapcsolathoz sem. Tehát pl. képeket alkotok Önökről, nincs azonban semmiféle fizikai kötelék az Önökről, mint közönségről alkotott képek, valamint az agyam közt. Van azonban egy közeli folyamatosan fenntartott kapcsolat az agyamnak a testemet szabályozó része és a saját testem közt.

Nos, így néz ez ki. Nézzék ezt a területet. Ott van ugyanis az agytörzs az agykéreg és a gerincoszlop közt. És éppen ez a rész -- ahogy meg fogom mutatni Önöknek, -- ad otthont a test összes életet szabályozó berendezésének. Ez annyira jellemző, hogy pl. ha vesszük a piros színű részt az agytörzs felső részén, ha sérül agyvérzés következtében pl. akkor kómába kerülünk, vagy vegetatív állapotba, ami egy olyan állapot, amiben eltűnik az elme, eltűnik a tudat! Ami akkor valójában történik, nem más, mint hogy elveszítjük az én alapját, nem lesz többé hozzáférésünk a saját létezésünkkel kapcsolatos semmilyen érzéshez, és lehetséges ugyan, hogy áramlanak képek, amik az agykéregben keletkeztek, csak éppen nincs tudomásunk róluk! Tényleges tudatvesztés következik be, amikor agytörzsünk e pirosra festett része sérül.

De ha vesszük az agytörzs zöld részét, semmi ilyen nem történik! Ez ennyire jellemző erre a részre. Tehát ha az agytörzs ezen zöld részén szenvedünk sérülést, s ez gyakran megesik, teljes bénulás következik be, a tudatos elménk azonban sértetlen marad. Érzünk, emlékezünk, teljességgel tudatában vagyunk a dolgoknak, amiről egészen indirekt módon jelzéseket adhatunk. Ez egy szörnyű állapot. Nem hiszem, hogy látni akarják. Az emberek tulajdonképpen saját testük börtönébe szorulnak, elméjük azonban ép marad. Volt egy nagyon érdekes film, a kevés jó filmek egyike, egy ilyen esetről, amit Julian Schnabel készített néhány éve egy betegről, aki ilyen állapotban volt.

Most mutatok Önöknek egy képet. Megígérem, hogy nem mondok róla semmit, mivel csak azért van itt, hogy megijessze Önöket. Csak azért van itt, hogy megmutassa Önöknek, hogy abban a piros részben ott az agytörzsnél, hogy egyszerűen fogalmazzak, ott vannak azok a kis négyzetecskék, amik megfelelnek azoknak a moduloknak, amik feltérképezik a belsőnk különböző aspektusait, a testünk különböző aspektusait. Gyönyörűen kirajzolódnak, és gyönyörűen mutatják az összeköttetéseket az ismétlődő mintákban. És hiszem, hogy ebből, ill. a test és agytörzs ezen szoros kötéséből, -- és persze tévedhetek is, bár nem hiszem, hogy tévednék -- alkotjuk meg a test feltérképezését ami az én számára az alapot adja, és ami érzések formájában jelentkezik -- az eredendő érzéseket értve ezalatt.

Akkor tehát milyen kép rajzolódott ki előttünk? Nézzük meg az "agykérget", az "agytörzset", a "testet", és megkapjuk az összeköttetések rajzolatát, amelyben az agytörzs biztosítja az alapot az én számára, a testtel nagyon szoros összeköttetésben. És ott van az agykéreg is, amely az elménk nagy látószögét adja, képek pazar bőségét, amelyek valójában az elménk tartalma, és amire általában leginkább odafigyelünk, ahogy kell is, mert az valójában az a film, ami pörög az elménkben. De nézzük csak a nyilakat. Nem csak mutiból vannak ott. Azért vannak ott, mert ott nagyon közeli interakció zajlik. Nem lehet tudatos elméje annak, akinek nincs interakció az agykérge és agytörzse közt. Nem lehet tudatos elméje annak, akinek nincs interakció az agytörzse és a teste közt.

Van még egy dolog, ami nagyon érdekes, hogy az olyan agytörzs, mint ami nekünk is van, nagyon sok más fajnál is megtalálható. A gerinceseknél az agytörzs nagyon hasonló a miénkhez, ami az egyik oka annak, hogy azt gondolom, hogy azoknak a fajoknak is ugyanolyan tudatos elméjük van, mint nekünk. Talán annyi a különbség, hogy az övék nem olyan gazdag, mint a miénk, mivel nincs olyan agykérgük, mint nekünk. Ennyi a különbség. És komolyan ellenzem azt az elképzelést, miszerint a tudatot az agykéreg nagy eredményének kéne tekintenünk. Csak elménk gazdagsága függ ettől, nem maga a tény, hogy énnel rendelkezünk, ami által saját létezésünket képesek vagyunk felfogni, és ami miatt személyiség tudattal is rendelkezünk.

Nos, az énnek 3 szintje van, amit figyelembe kell venni -- a proto-, az alap-, és az önéletrajzi. Az első kettővel nagyon-nagyon sok más faj is rendelkezik, és ezek nagyrészt az agytörzsből indulnak ki, és abból, az agykéregből, amilyen azoknak a fajoknak éppen van. Az önéletrajzi éntudat az, ami szerintem csak néhány fajnak van. A cetfélék és a főemlősök rendelkeznek bizonyos fokú önéletrajzi tudattal. És a kutyáinknak otthon szintén van bizonyos fokú öntudata. Az újdonság azonban ebben rejlik.

Az önéletrajzi tudat a múlt emlékeire, és az általunk eltervezettekre való emlékezésre alapul; amik a megélt múlt és a várható jövő. És az önéletrajzi én az, ami ösztönzi a széleskörű memóriát, a gondolkodást, a képzelőerőt, a kreativitást és a nyelvérzéket. Ebből származnak aztán a kultúra intézményei -- a vallások, igazságszolgáltatás, kereskedelem, a művészetek, a tudomány, a technológia. És ebben a kultúrában tudunk aztán valami olyanhoz jutni, -- és ez az újdonság benne -- ami nem teljesen a biológiánk függvénye, hanem a kultúrákban fejlődött ki, az emberi lények csoportjaiban fejlődött ki. és ez természetesen az a kultúra, ahol kifejlesztettünk valami olyasmit, amit szeretek társadalmi-kulturális szabályozásnak nevezni.

Végezetül jogosan felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért is érdemes ezekkel foglalkozni? Minek tudni, hogy vajon az agytörzstől, vagy az agykéregtől függenek-e ezek és hogyan épülnek fel? 3 okból. Az első a kíváncsiság. A főemlősök végtelenül kíváncsiak -- az ember kiváltképpen. És ha pl. érdeklődünk aziránt, hogy az antigravitáció eltávolítja a Földtől a galaxisokat, miért ne érdeklődnénk az iránt, ami bennünk, emberi lényekben belül zajlik?

Második ok: a társadalom és kultúra megértése. Oda kéne figyelni, hogy a társadalom és a kultúra ebben a társadalmi-kulturális szabályozásban mennyire előrehaladottak. Végül: az orvostudomány. Ne feledkezzünk el arról, hogy az emberiség néhány legszörnyebb betegsége a depresszió, az Alzheimer-kór, a drogfüggőség. Gondoljunk az agyvérzésre, ami tönkreteheti az elménket, vagy öntudatlanná válhatunk következtében. Esélyünk sincs ezeket a betegségeket hatékonyan kezelni és nem csak a szerencsére hagyatkozni, ha nem tudjuk, ezek a dolgok hogyan működnek. Ez tehát egy nagyon jó érv arra, hogy a kíváncsiságon túl igazoljuk, hogy van értelme annak, amit teszünk és igazoljuk, hogy érdekel bennünket az, ami az agyunkban zajlik.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Taps)