Andrew Stanton: Egy jó történet kulcsa

Egy turista utazik a skót felföldön, és megáll egy kocsmában egy italra. Egyedül csak a csapos van ott, és egy öregember, szorongatva a sörét. Rendel egy korsó sört, és ott ülnek csendesen egy ideig. Hirtelen az öregember odafordul és mondja, "Látod ezt a pultot? Én építettem ezt a puszta kezemmel, a legkitűnőbb fából a környéken. Több odaadást kapott tőlem mint a saját gyerekem. És mit gondolsz, úgy hívnak, hogy MacGregor a pultépítő? Nem." Kimutat az ablakon. "Látod azt a kőfalat odakint? Én építettem azt a kőfalat a puszta kezemmel. Megleltem a tökéletes köveket, és felépítettem az esőn és a hidegen át. És mit gondolsz, úgy hívnak, MacGregor a kőfalépítő? Nem." Kimutat a másik ablakon. "Látod odakint azt a mólót a tavon? Én építettem azt a mólót a puszta kezemmel. Én vertem le a homokba a cölöpöket egyesével. És mit gondolsz, úgy hívnak, hogy MacGregor a mólóépítő? Hát, nem. De megbaszol egy kecskét..."

(Nevetés)

A történetmesélés -- (Nevetés) viccmesélés. Az, hogy tudod a csattanóját, a befejezést, hogy tisztában vagy vele, hogy minden, amit mondasz, az első mondattól az utolsóig, elvezet egyetlen végkifejlethez, és lehetőleg megerősít egy igazságot, ami elmélyíti az önismeretünket. Mindannyian szeretjük a történeteket. Erre születtünk. A történetek megerősítik, hogy kik vagyunk. Mindannyian szeretnénk megerősítést, hogy az éltetünknek van értelme. És semmi sem teszi ezt jobban, mint amikor a történeteken keresztül kapcsolódunk. Át tudja hidalni az idő korlátait, a múltat, a jelent és a jövőt, és lehetővé teszi, hogy tapasztaljuk a hasonlóságokat egymás között és másokon keresztül, legyenek valódiak avagy kitaláltak.

Egy gyerekműsor műsorvezetője, Mr. Rogers mindig hordott magánál a pénztárcájában egy idézetet egy szociális munkástól, miszerint: "Őszintén szólva, nincs olyan, akit nem tudnál megszeretni, miután meghallgattad a történetét." És ahogy én látom, ez a legnagyszerűbb 'sztori parancsolat', méghozzá "Késztess rá, hogy érdekeljen!" kérlek, érzelmileg, intellektuálisan, esztétikailag, csak késztess rá, hogy törődjek! Mindannyian tudjuk, milyen nem törődni. Átpásztáztál már száz meg száz TV csatornán, csak váltakozva, egyik után a másik, és aztán hirtelen valahol mégiscsak megállsz. Már a fele lement, de valami megragadta a szemed, és oda vagy szögezve, és érdekel. Ez nem véletlen, ez eltervezett.

Szóval elgondolkotam, mi lenne, ha elmondanám, hogy az én sztorim a történet, hogyan születtem rá, hogyan tanultam erről a témáról az idő múlásával? És hogy egy kicsit érdekesebb legyen, a végétől fogjuk kezdeni, és eljutunk az elejéig. Szóval ha elmondanám a végét ennek a sztorinak, valahogy így nézne ki: És végezetül ez vezetett ide, hogy beszéljek itt a TED-en, a történetekről.

És a legfrissebb leckém történetmesélésből a film elkészítése volt, amit éppen befejeztem idén, 2012-ben. A film címe "John Carter". Egy könyvön alapult, aminek a címe "A Mars hercegnője", amit Edgar Rice Burroughs írt. És Edgar Rice Burroughs bele is tette magát a filmbe, mint egy szereplő, és mint a narrátor. És elhívja a gazdag nagybátyja, John Carter, a villájába egy táviratban, ami így szólt: "Jöjj el azonnal!" De amint odaér, kiderült, hogy a nagybátyja titokzatos módon elhunyt, és eltemették egy mauzóleumban a birtokon.

(Videó) Komornyik: Nem fog kulcslyukat találni. Csak belülről nyílik. Ragaszkodott hozzá, semmi balzsamozás, nyitott koporsó, semmi temetési szertartás. Nem jut valaki olyan vagyonhoz, mint amivel a bácsikája rendelkezett úgy, hogy úgy viselkedik, mint mi mindannyian, nemde? Jöjjön, menjünk be!

AS: Amit ez a jelenet nyújt, ahogyan a könyvben is, az alapvetően egy ígéret. Megígéri neked, hogy ez a sztori egy olyan befejezéshez vezet, ami megéri az idődet. És ezt kell, hogy tegye minden sztori az elején, egy ígéretet tenni. Végtelen számú módja van ennek. Néha, csak egy egyszerű "Hol volt, hol nem volt..." Ezeknek a Carter könyveknek mindig Edgar Rice Burroughs a narrátora. És mindig nagyszerű módszernek tartottam. Olyan, mint mikor valaki meghív a tábortűz mellé, vagy mikor valaki azt mondja, "Gyere, hadd meséljek el egy történetet." Nem velem történt, hanem valaki mással, de megéri az idődet." Egy jól elmesélt ígéret olyan, mint egy kavics a csúzliban, ami magával ragad egészen a végéig.

2008-ban, minden elméletemet amim volt a történetmesélésről, a tudásom töréspontjáig erőltettem ezen a projekten.

(Videó) (Gépi hangok) ♫ És ez az, ♫ ♫ amiről a szerelem szól ♫ ♫ És majd emlékezünk, ♫ ♫ amikor az idő kifut ♫ ♫ Hogy csak ♫ (Nevetés)

AS: Történetmesélés párbeszéd nélkül. A legtisztább formája a filmes történetmesélésnek. Ez a legdemokratikusabb mód, amit használhatsz. Ez megerősítette, amit nagyon gyanítottam, hogy a közönség valóban meg akar dolgozni a kenyeréért. Csak nem szeretik tudni, hogy ezt teszik. Ez a te dolgod, mint történetmesélő, hogy eltakard a tényt, hogy megdolgoztatod őket a kenyerükért. Problémamegoldóként születünk. Van egy késztetésünk, hogy következtessünk, mert ezt csináljuk a való világban. A megszervezett információhiány az, ami megragad minket. Van oka annak, hogy vonz minket egy újszülött vagy egy kiskutya. Nem csak az, hogy olyan átkozottul aranyosak, hanem mert nem tudják teljesen kifejezni, hogy mit gondolnak, és mi a szándékuk. És ez olyan, mint egy mágnes. És nem tudjuk megállni, hogy ne fejezzük be a mondatot.

Először akkor kezdtem el érteni a történetmesélés technikáját, amikor a "Némó nyomában"-t írtam Bob Petersonnal. És ezt hívjuk úgy, hogy a kettő plusz kettő egyesítő elmélete. Késztesd a közönséget arra, hogy összerakja a dolgokat. Ne adj nekik négyet, adj nekik kettő plusz kettőt! Az elemeket, amikkel szolgálsz és a sorrend, amelyben összerakod őket, kritikus, ami a közönség figyelemfelekeltését illeti. A szerkesztők és forgatókönyvírók ezt mindig is tudták. A láthatatlan alkalmazás, ami megtartja a figyelmünket a történetben. Nem szeretném úgy beállítani, mintha ez egy pontos tudomány lenne, nem az. Ez olyan különleges a történetekben, nem gépek, nem precízek. A történetek elkerülhetetlenek, ha jók, de nem kiszámíthatóak.

Hallgattam egy szemináriumot idén egy színészoktatóval, Judith Westonnal. És egy meghatározó bepillantást nyertem a karakterbe. Ő úgy vélte, hogy minden jól formált szereplőnek van gerince. És az elképzelés az, hogy a szereplőnek van egy belső késztetése, egy domináns, tudat alatti cél, amiért küzd, valami, amit nem tud teljesen megmagyarázni. Michael Corleone nagyszerű példáját említette, Al Pacino szerepét a "Keresztapában", és valószínű az ő célja az volt, hogy megfeleljen az apjának. És ez az, ami mindig irányította a döntéseit. Még azután is, hogy meghalt az apja, még mindig próbált megfelelni. Könnyedén belejöttem ebbe. Wall-E célja az volt, hogy szépséget találjon. Marlin, az apuka a "Némó nyomában" célja az volt, hogy meggátolja a bajt. És Woodynak pedig az, hogy azt csinálja, ami a legmegfelelőbb volt a gyereke számára. És ezek a célok nem mindig vezetnek a legjobb döntésekhez. Néha ezekkel szörnyű döntéseket hoz az ember.

Igazán áldott vagyok, hogy szülő lehetek, és így látva, ahogy a gyerekeim felnőnek, igazán hiszem, hogy egy természettel születtél, és különleges módon vagy "beállítva", és semmi beleszólásod ebbe, és nincs kiút belőle. Az össz, amit tehetsz, hogy felismered, és magadévá teszed. Némelyikünk pozitív természetű, némelyikünk meg negatív. De nagyon nagy lépés, amikor elég érett vagy, hogy tudatosítsd, mi ösztönöz és hogy megragadd a kormányt, és irányítsd. Szülőként folyamatosan tanulod, igazából milyenek a gyerekeid. Ők is tanulják, milyenek ők maguk. És te magad is tanulod, hogy ki vagy. Szóval állandóan tanulunk. És ezért alapvető dolog a változás a történetben. Amint stagnál, a sztori meghal, mert az élet sosem áll egy helyben.

1998-ban befejeztem a "Játékháború" és az "Egy bogár élete" írását, és teljesen lekötött a forgatókönyvírás. És szerettem volna jobb lenni ebben, és megtanulni mindent, amit lehet. Tehát kikutattam róla mindent, amit lehetett. És végül ráakadtam egy nagyszerű idézetre egy brit drámaírótól, William Archertől: "A dráma várakozás, bizonytalansággal keverve." Hihetetlenül bölcs meghatározás.

Amikor sztorit mesélsz, szerkesztettél bele várakozást? Rövidtávon, összeszerkesztetted, hogy akarjam tudni, mi fog történni következőnek? De ami még fontosabb, megtettél-e mindent, hogy akarjam tudni, mihez vezet hosszú távon? Szerkesztettél-e őszinte konfliktusokat igazsággal, ami kétséget kreál abban, hogy hogy fejezdődhet be? Egy példa lenne a "Némó nyomában", hogy rövid távon aggódsz, hogy Dory rövid távú memóriája kibírja-e az információt, amit Marlintől kapott. De ezalatt volt egy globális feszültség, hogy sosem találjuk meg Némót ebben a tágas, határtalan óceánban.

A kezdeti napokban a Pixárnál, mielőtt még igazán értettük a sztori láthatatlan mozgatórugóit, csak egy csapat fickó voltunk, akik az ösztöneikre hallgattak. És érdekes látni, hogy vezetett ez minket olyan megoldásokhoz, amik egész jók voltak. Azért nem szabad elfelejteni, hogy ebben az évben, 1993-ban, sikeres animációs filmnek tartották "A kis hableányt", a "Szépség és a szörnyeteget", "Aladdint", "Az oroszlánykirályt". Így, amikor elújságoltuk a "Játékháborút" először Tom Hanksnek, besétált, és azt mondta, "Nem akarjátok, hogy énekeljek, ugye?" És gondoltam magamban, ez tökéletesen összefoglalja, mit gondolt mindenki az animációról abban az időben. De mi igazán be akartuk bizonyítani, hogy teljesen másképp is lehet sztorit mesélni animációban.

Nem volt nagy befolyásunk akkoriban, és volt egy titkos listánk a szabályokról, amit megtartottunk magunknak. És íme: Semmi énkelés, semmi "én szeretnék" pillanat, semmi örömteli falu, semmi szerelmi történet. És ami a legironikusabb az egészben, hogy az első évben a sztorink egyáltalán nem működött, és a Disney bepánikolt. Így hát személyesen kértek tanácsot egy híres dalszövegírótól, akit most nem nevezek meg, és ő átfaxolt pár ajánlatot. És mi megszereztük ezt a papírt, és a fax így szólt: legyenek dalok, legyen egy "én szeretnék" dal, legyen benne egy örömteli falu dal, legyen benne szerelmi történet, és legyen benne egy cselszövő. És hála az égnek, hogy egyszerűen túl fiatalok és lázadó szelleműek voltunk abban az időben. Ez csak még több eltökéltséget adott, hogy bebizonyítsuk, hogy lehet jobb sztorit alakítani. És egy évre rá, meg is csináltuk. És ez csak bebizonyította, hogy a mesemondásnak irányelvei vannak, nem szigorú szabályai.

Egy másik alapvető dolog, amit megtanultunk, hogy szeretned kell a főszereplőd. És mi naivan azt gondoltuk, végülis Woody a "Játékháborúban" muszáj, hogy önzetlen legyen a végén, tehát, valahol el kell kezdeni. Tehát legyen önző az elején. És ez lett az eredmény:

(Szinkron) Woody: Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Le az ágyról! Hé, le az ágyról! Krumplifej úr: "Erőltetni fogsz minket, Woody?" Woody: Nem, majd ő. Slinky? Slink... Slinky! Gyere fel, és csináld a dolgod! Süket vagy? Azt mondtam, intézd el őket. Slinky: Sajnálom Woody, de egyet kell értenem velük. Nem hiszem, hogy helyes volt, amit tettél. Woody: Hogyan? Jól hallom? Nem gondolod, hogy igazam volt? Ki mondta, hogy az a dolgod, hogy gondolkozz, rugós tacskó?

AS: Szóval, hogy teszel egy önző karaktert szerethetővé? Rájöttünk, hogy Woody lehet kedves, nagylelkű, vicces, figyelmes, mindaddig, míg egy feltétel teljesül: mégpedig, hogy muszáj a vezérjátéknak lennie. És ez igazából így van, az életet feltételekkel éljük. Hajlandóak vagyunk a szabályokat betartani, míg bizonyos feltételek teljesülnek. Azon túl más nem számít. És még mielőtt eldöntöttem volna, hogy mesemondás lesz a karrierem, most már látom, a kulcsfontosságú dologokat a gyerekkoromban, amik igazán megnyitották a szemem bizonyos dolgokkal kapcsolatban, ami a sztorit illeti.

1986-ban értettem meg igazán, hogy egy történetnek kell legyen egy témája. És ez volt az az év, amikor felújították és újra kiadták a "Arábiai Lawrence"-t. Én azt hétszer láttam egy hónap alatt. Nem tudtam betelni vele. És láttam, hogy átívelt az egészen egy motívum -- minden kockán, minden jeleneten, minden soron. És mégis, a felszínen úgy tűnt, mintha egy történelmi levezetés bontakozott volna ki. És mégis, valami többet mondott. Mi volt az pontosan? És nem értettem meg, amíg nem néztem meg újra később, amikor lelepleződött a jelentben, ahol átkelt a Sínai-sivatagon, és már elérte a Szuezi-csatornát, és hirtelen megértettem.

(Videó) Fiú: Hé! Hé! Hé! Hé! Hé! Motoros: Ki vagy te? Ki vagy?

AS: Ez volt a téma. Ki vagy? Itt van egy első látszatra különálló események és beszélgetések sorozata, amik kronológiailag elmesélik az ember történelmét, de mindemögött volt egy állandó vezérfonal, egy útmutató. Minden, amit Lawrence csinált abban a filmben, egy kísérlet volt arra, hogy kitalálja, mi is a szerepe ebben a világban. Egy erős téma mindig átszövi a jól mesélt történetet.

Amikor ötéves voltam, megismertem a legfontosabb elemet, amivel úgy gondolom, minden sztorinak rendelkeznie kell, és mégis alig használják. És erre vitt el anyukám, amikor ötéves voltam.

(Videó) Toppancs: Na, gyerünk! Semmi baj. Nézd! Szilárd a víz. Bambi: Juhéj! Toppancs: Jó móka mi, Bambi? Na gyerünk, kelj fel! Így. Ha ha. Nem, nem, nem.

AS: Kisétáltam tág szemekkel, elkápráztatva. És ez az, ami szerintem a titkos hozzávaló, a titkos összetevő, hogy tudsz-e előidézni csodálatot. A csodálat őszinte és teljesen ártatlan. Nem lehet mesterségesen kreálni. Számomra nincs nagyszerűbb képesség, mint amikor egy másik ember megajándékoz ezzel az érzéssel -- hogy tartod mozdulatlanul csak egy pillanatra, és engeded, hogy átadják magukat a csodálatnak. Amikor ezt előidézzük, a bizonyosságot, hogy életben vagyunk, az csaknem a sejtjeidben is megérint. És amikor egy művész ezt teszi egy másik művésszel, olyan, mintha kötelességed lenne ezt továbbadni. Olyan, mint egy rejtett parancs, ami életre kel benned mint a hívó szó az Ördögtornonyhoz. Add át ezt az érzést, amit kaptál! A legjobb sztorik csodálatot keltenek.

Amikor négyéves voltam, tisztán emlékszem, hogy rátaláltam két gombostűfejnyi sebhelyre a bokámon, és kérdeztem apukámat, hogy micsodák. És azt mondta, hogy van még egy ugyanilyen pár a fejemen is, de nem látom a hajamtól. Éz elmagyarázta, hogy amikor születtem, koraszülött voltam, és sokkal korábban kijöttem, és még nem voltam teljesen kisütve. Nagyon-nagyon beteg voltam. És amikor az orvos ránézett erre a sárga gyerekre fekete fogakkal, egyenesen anyukám szemébe nézett és azt mondta, "Nem fogja túlélni." És a kórházban voltam hónapokig. És számos vérátömlesztés után mégis éltem, és ez tett engem különlegessé.

Nem tudom, hogy igazán elhiszem-e. Nem tudom, hogy vajon a szüleim tényleg ezt gondolják, de nem akartam bebizonyítani, hogy nincs igazuk. Bármi is volt az, amiben végül jó voltam, próbáltam kiérdemelni a második esélyt, amit kaptam.

(Videó) (Sírva) Marlin: Jól van, jól van. Semmi gond, apuci itt van. Apu nem enged el. Ígérem, sosem fogom megengedni, hogy bármi is történjen veled, Némó.

AS: És ez volt az első lecke, amit megtanultam. Használd, azt amit tudsz! Támaszkodj erre! Nem mindig jelent tartalmat, vagy tényt. Azt jelenti, ragadd meg az igazságot, amit megtapasztaltál, fejezd ki a meggyőződésedet, amikkel te magad érzel mélyen, legbelül. És végül ez vezetett ide ma, hogy beszéljek itt a TED-en.

Köszönöm.

(Taps)