Andrew Mwenda friss szemmel tekint Afrikára

Nagyon, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek a leg --- a fények nagyon zavarják a szememet és visszatükröződnek a szemüvegemről. Nagyon boldog vagyok, és meg vagyok tisztelve, hogy itt lehetek ilyen igen, igen innovatív és inteligens emberek között. Hallgattam az előző előadókat, és találják ki mi történt? MInden egyes dolgot, amit el akartam mondani, már elmondták, és úgy tűnik, hogy már mást nem is kell mondanom.

(Nevetés)

De van egy szólás a kultúránkban: hogyha egy bimbó leesik a fáról, anélkül, hogy valamit mondana, akkor ez a bimbó, egy fiatal bimbó. Tehát -- mivel én nem vagyok fiatal és nagyon öreg vagyok -- szeretnék valamit mégis mondani.

Ezt a konferenciát egy nagyon időszerű alkalomban rendezzük meg, mert egy másik konferencia most Berlinben is zajlik. Ez a G8 csúcstalálkozó. A G8 csúcstalálkozó azt javasolja, hogy Afrika problémáira a segélyek hatalmas emelése jelenti a megoldást, ami valami nagyon hasonló a Marshall Tervhez. Sajnos, én személyesen nem hiszek a Marshall Tervben. Először is a Marshall Terv jó hatása túl van értékelve. Francia és Németország voltak a főbb kedvezményezettek, és a segély csak 2.5 százaléka volt a GDP-jüknek. Egy átlagos afrika ország a GDP-jének 13, 15 százalékát kapja külföldi segélyekben, és ez példa nélkül álló áthelyezése a pénzügyi forrásoknak, a gazdag országokból a szegény országokba.

De, amit szeretnék elmondani, az az, hogy itt két dolog van, amit össze kell kötni. Azt, hogy a tömegkommunikáció hogy vetíti Afrikát Nyugatra, és ennek következményeit. A kétségbeesés, a tehetetlenség és a reménytelenség bemutatásával a tömegkommunikáció az igazat mondja el Afrikáról, csak a színtiszta igazat. Ugyanakkor, a tömegkommunikáció nem mondja el a teljes igazat. A kétségbeesés, a polgár háború és az éhínség, bár ezek részei és parcellái az afrikai valóságunknak, nem a kizárólagos valóságot alkotják. És másodsorban, ezek a legjelentéktelenebb valóságok.

Afrikában 53 nemzet van. Polgár háború csak hatban folyik, ami azt jelenti, hogy a tömegkommunikáció csak hat országból tudósít. Afrikának hatalmas lehetőségei vannak amik soha nem tudnak átnavigálni a kétségbeesés és a tehetetlenség hálóján amit a nyugati tömegkommunikáció általánosságban mutat a közönségének. De az ilyen prezentáció hatása az, hogy a szimpátiára apellál. Irgalomért folyamodik, valami olyasmiért folyamodik amit jótékonyságnak hívnak. És, ennek következményeként, a nyugati látkép rosszul van felvázolva Afrika gazdasági dilemmájáról. A rossz felvázolás annak az eredménye, hogy Afrikát a kétségbeesés helyének gondolják. Mit lehet ezzel tenni? Ételt kellene adnunk az éhezőknek. Gyógyszereket kellene szolgáltatnunk a betegeknek. Békefenntartókat kellene küldenünk azokhoz akiket polgár háború fenyeget. Ez alatt a folyamat alatt Afrika meg lett fosztva az ön-kezdeményező készségétől.

Azt szeretném mondani, hogy fontos felismerni Afrika alapvető gyengeségeit. De hasonlóképpen vannak alkalmai és nagy lehetőségei. Újra kell vázolnunk a kihívást amivel Afrikának szembe kell néznie, a kétségbeesés kihívásától, a kétségbeesés amit a nyomor csökkentésének hívnak, a remény kihívásához. Vázoljuk fel úgy, mint a remény kihivása, mert ez megéri a megteremtést. A kihívás mindazokat érinti akiket érdekel Afrika és ez nem a szegénység csökkentésének kihívása. Ez a jólét megteremtésének kihívásának kellene lennie.

Ha egyszer megváltoztatjuk ezt a két dolgot -- ha azt mondják, hogy az afrikaiak szegények és szükségük van a szegénység csökkentésére, akkor a jó akarat egy nemzetközi kartelljét látjuk a kontinensre lépni, de mivel? Gyógyszerek a szegényeknek, élelem segélyek azoknak akik éheznek, és békefenntartók azoknak akiket polgár háború fenyeget. És a folyamatban ezen dolgok egyike sem teljesen eredményes, mert a tüneteket kezeljük, nem az okokat amik Afrika alapvető problémáit okozzák. Valakit iskolába küldeni és gyógyszert adni neki, hölgyeim és uraim, nem fog számukra jólétet teremteni. A jólét a jövédelem terméke, és jövedelem a egy nyereséges kereskedelmi lehetőségből vagy egy jól fizető állásból származik.

Most, hogyha elkezdünk a vagyon teremtésről beszélni Afrikában a második kihívásunk az lesz, hogy kik a vagyon teremtő tényezők a társadalomban? Ezek a vállalkozók. (nem érthető) azt mondták nekünk, hogy ők mindig a népesség négy százalékát teszik ki, de ennek 16 százaléka imitátor. De ők is sikeresek lesznek a vállalkozói munkában. Tehát hova kellene befektetnünk a pénzt? Oda kell befektetnünk ahol produktívan tud fialni. Támogassuk a magán befektetést Afrikában, mind a hazait és a külföldit. Támogassuk a kutató intézményeket, mert a tudás fontos része a vagyon teremtésnek.

De mit tesz a nemzetközi segély közösség ma Afrikában? Hatalmas összegeket szórnak el alap egészségügyre, alap oktatásra, és élelmiszer segélyekre. Az egész kontinens a kétségbeesés helyévé változott, és támogatásra számít. Hölgyeim és uraim, bárki tudna nekem mondani egy szomszédot, barátot, vagy rokont akit ismernek aki gazdaggá vált az által, hogy segélyt kapott? Az által, hogy fogta a kéregetős kalapját, és alamizsnát kapott? Ismer ilyen embert bármelyikőjük a közönségből? Ismer valamelyikük olyan országot ami egy másik ország nagylelkűsége és jóindulata miatt fejlődött? Tehát, mivel nem látom a kezeket, úgy tűnik, hogy amit állítok az igaz.

Bono: Igen!

Andrew Mwenda: Úgy látom Bono azt mondja, hogy ő ismer egy ilyen országot. Melyik ország lenne ez?

Bono: Ez egy ír név.

(Nevetés)

Bono: (nem érthető)

Nagyon szépen köszönöm. De hadd mondjam el a következőt. A külső tényezők csak egy lehetőséget tudnak adni. A képesség ennek a lehetőségnek a kihasználására, és annak előnnyé formálására a belső tehetségtől függ. Afrika sok lehetőséget kapott, sokukból nem húztunk túl sok hasznot. Miért? Mert hiányzik a belső intézményes szerkezet és a politikai váz ami lehetővé tenné számunkra, hogy profitáljunk a külső kapcsolatainkból. Mondok egy példát.

A Cotonou Megegyezés alapján, korábban úgy ismert, mint a Lome Egyezmény, az afrikai országok kaptak egy lehetőséget Európától hogy árút exportáljanak, vámmentesen, az Europai Úniós piacra. Az én országomnak, Ugandának, 50 millió tonna cukor-kvótája van az Európai Uniós piacra. Még nem exportáltunk egyetlen kilót sem. 50 millió tonna cukrot importálunk Braziliából és Kubából. Másodsorban, az egyezmény marhahús előírásai alapján, azok az afrikai országok, amelyek marhahúst termelnek kvótáik vannak, hogy vámmentesen exportáljanak marhahúst az Europai Úniós piacra. Egyike se ezeknek az országoknak soha, beleértve Afrika legsikeresebb nemzetét, Botswanát, nem teljesítette a kvótáját.

Tehát amit én szeretnék bizonyítani ma, hogy az alapvető forrása az afrikai tehetetlenségnek arra, hogy a világ többi részével produktív kapcsolatra lépjen az a szegényes intézményi és politikai szerkezetei. Pedig minden beavatkozásnak támogatásra van szüksége, az olyan intézmények evolúciójára amik vagyont teremtenek, olyan intézmények amelyek emelik a produktivitást. Hogy kezdjük el ezt csinálni és a segélyek miért a rossz eszközök? A segély a rossz eszköz, és tudják miért? Mert minden kormánynak a világon szüksége van pénzre a túlélésre. A pénz az olyan egyszerű dolgokra kell mint a jog és a rend fentartása. A katonaságot és a rendőrséget kell fizetni, hogy demonstrálják a jogot és a rendet. És mivel a kormányaink nagy része eléggé diktatórikus, tényleg nagyon szükségük van a katonaságra, hogy kiüssék az ellenzéket. A második dolog az, hogy kifizesse a politikai kitartottakat. Miért is támogatják az emberek a kormányukat? Mert, jól fizető munkákat ad nekik. Vagy, mint sok afrikai országban, nem hivatalos lehetőségeket, hogy profitáljanak a korrupcióból.

A tény az, hogy nincs egy kormány se a világon, kivéve talán olyanokat mint Idi Amin kormánya, akik az erőszakra támaszkodnának mint a kormányzás kizárólagos eszközére. Sok országnak a (nem érthető), szüksége van törvényességre. Hogy legitimitást szerezzenek, a kormányoknak olyan dolgokat kell szolgáltatniuk, mint az elemi oktatás, elemi egészségügy, utak, korházak és klinikák építése. Ha a kormány pénzügyi túlélése attól függ, hogy pénzt szerezzen a saját népétől, akkor egy ilyen kormány önérdektől vezérelve kell, hogy egy felvilágosultabb módban kormányozzon. Ez fog működni azoknál, akik vagyont teremtenek. Velük lehet azokról a eljárásmódokról és intézményekről beszélni, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy a üzleti tevékenység arányát és hatáskörét növeljék, hogy több államadót tud beszedni tőlük. Az afrikai kontinens problémája és a segély ipar problémája az, hogy eltorzította az ösztönzés szerkezetét ami az afrikai kormányokra hatna. A jövedelmező haszonkulcs a kormányaink államadó utáni kutatásában nem a hazai gazdaságban rejlik. hanem a külfüldi donoroknál.

Inkább mint ülni ugandai --

(Taps)

Inkább mint ugandai vállalkozókkal, ghánai üzletemberekkel, dél afrikai cégvezetőkkel ülni, kormányaink sokkal jövedelmezőbbnek találják hogy az IMF-fel és a Világ Bankkal tárgyaljanak. Elmondhatom önöknek, még akkor is, hogyha van tíz doktorijuk, akkor se tudják túl szárnyalni Bill Gates-et a számítástechnika ipar megértésében. Miért? Mert a tudás ami ahhoz kell, hogy megértsd a szükséges ingereket ahhoz, hogy egy cég terjeszkedni tudjon, meg kell hallgatnod az embereket, a magán szektor vállalkozóit abban az iparágban.

A afrikai kormányok, tehát lehetőséget kaptak a nemzetközi közösségtől, hogy elkerüljék a jövedelmező megállapodások építését a saját polgáraikkal, és ez lehetőséget nyitott a végtelen tárgyalásokra az IMF-fel és a Világ Bank-kal, és így az IMF és a Világ Bank lesz aki megmondja, hogy mire van szüksége a polgáraiknak. Ebben a folyamatban mi, az Afrikai lakosság, az oldalvonalakra szorultunk a törvényhozási, az irányvonal meghatározás, és a törvény végrehajtási folyamataiban az országoknak. Korlátozott beleszólásunk van, mert a pénz beszél a kutya ugat. Az IMF és a Világ Bank, és a világ jószándékkal telt kartelljei átvették a polgári jogainkat és így a kormányaink, mivel függnek a segélyektől, a nemzetközi hitelezőkre hallgatnak, inkább mint a saját polgáraikra.

De szeretném az érvelésemet egy fenntartáshoz kötni, még pedig ahhoz, hogy az nem igaz, hogy a segélyek mindig romboló hatásúak. Van segély amiből lehet, hogy kórház épült, egy éhes falu lakott jól. Lehet, hogy utat épített, és az az út lehet, hogy nagyon jó célt szolgált. A nemzetközi segély-ipar hibája az, hogy kiválogatják ezeket a sikeres, de elszigetelt eseményeket, általánosítják őket, és milliárd és trilliárd dollárokat ömlesztenek beléjük, és terjesztik az egész világban semmibe véve a jellegzetes és egyedi körülményeket egy bizonyos faluban, a szakértelmet, a gyakorlatot, a normákat és szokásokat amik hozzájárultak a kis segély-terv sikerességéhez -- mint a kenyai Sauri faluban, ahol Jeffrey Sachs dolgozik -- és így általánosítani ezt a tapasztalatot mintha ez mindenki tapasztalata lenne.

A segély növeli a forrásokat amik a kormányok rendelkezésére állnak, és ez a kormányban való munkát teszi a legjövedelmezőbbé annak aki Afrikában szeretne karriert építeni. Azáltal, hogy az állam politikai vonzerejét növeli, főleg a mi etnikailag töredezett afrikai társadalmainkban, a segélynek hajlama van felerősíteni a faji feszültségeket ahogy minden egyes etnikai csoport elkezdi a küzdelmet, hogy része legyen az államnak, hogy így tudja rátenni a kezét a külföldi segély tortájára. Hölgyeim és uraim, a legvállalkozóbb szellemű emberek Afrikában nem találnak lehetőségeket, hogy kereskedjenek vagy dolgozzanak a magán szektorban, mert az intézményi és politikai környezet ellensége az üzletnek. A kormányok ezen nem változtatnak. Miért? Mert nem kell, hogy kommunikáljanak a saját polgáraikkal. A nemzetközi támogatókkal beszélnek. Így hát a legtöbb vállalkozó szellemű afrikai végül a kormánynak kezd dolgozni, ami felerősíti a politikai feszültségeket az országainkban pontosan azért, mert a segélyekre vagyunk szorulva.

Azt is szeretném elmondani, hogy fontos számunkra felismerni, hogy az elmúlt 50 évben Afrika egyre növekedő segélyeket kapott a nemzetközi közösségtől technikai támogatás és pénzügyi segélyek és más segélyek formájában. 1960 és 2003 között a kontinensünk 600 milliárd dollárnyi segélyt kapott, és még mindig azt halljuk, hogy nagyon nagy a nyomor Afrikában. Hova lett a sok segély?

Szeretném a saját országom, Uganda, példáját használni és azokat a fajta szerkezeti változásokat, amiket a segélyek hoztak ide. A 2006-2007-es költségvetésben a várt állami bevétel 2.5 trillió shilling volt. A várt külföldi segély: 1.9 trillió. Uganda megújuló kiadásai -- hogy mit értek megújuló alatt? Máról holnapra -- 2.6 trilliót tesznek ki. Miért költi el az ugandai kormány 110 százalékát a saját jövedelmének? Mert van ott valaki, akit külföldi segélynek hívnak, aki hozzájárul ehhez. De ez azt mutatja nekünk, hogy Uganda kormánya nincs elkötelezve arra, hogy a saját bevételét jövedelmező befektetésekbe ruházza be, hanem inkább arra szánja ezt a bevételt, hogy a közköltség szerkezetét fizesse. A közigazgatás, amely főleg pártfogás, 690 milliárdot vesz el. A katonaság 380 milliárdot. A mezőgazdaság, ahol 18 százaléka dolgozik a nyomortól súlytott polgárainknak, csak 18 milliárdot kap. A kereskedelem és ipar 43 milliárdot visz. És hadd mutassam meg, hogy mennyit tesz ki a közköltség -- vagyis inkább, a közigazgatási adminisztráció költsége -- Ugandában? És tessék. 70 miniszter, 114 elnöki tanácsadó -- akik, egyébként, soha nem látják az elnököt, kivéve a televízióban.

(Nevetés)

(Taps)

És soha nem találkoznak vele szemtől szembe, kivéve ilyen nyilvános rendezvényeken, mint ez, és még ott is, inkább az elnök látja el őket tanáccsal.

(Nevetés)

81 helyi kormány egységünk van; minden helyi kormány úgy van szervezve, mint a központi kormány -- a bürokrácia, a kormány, a parlament, és annyi állás a politikai kitartottaknak. 56 volt, amikor az elnökünk módosítani akarta az alkotmányt, hogy eltávolítsa az elnöki ciklusra vonatkozó megkötéseket, és 25 új kerületet kellett létesítenie, és így van most 81. 333 parlamenti képviselő. A Wembley Stadionra van szükség, hogy fogadd a parlamentünket. 134 bizottság és fél-független kormány szervezetek, mindegyikük külön igazgatókkal és kocsikkal -- és ez az utolsó dolog, és ezt Bono úrnak címzem. A munkájában talán tud nekünk ebben segíteni.

Egy újabb keletű ugandai kormány tanulmány azt találta hogy 3,000 négykerék meghajtású gépjármű van üzemben az Egészségügyi Minisztérium főhadiszállásán. Ugandának 961 al-megyéje van, mindegyik külön egészségügyi gondozóval, és egyiknek sincs mentőautója. Tehát a négykerék meghajtásos gépjárművek a főhadiszálláson fuvarozzák a minisztereket, az állandó titkárokat, a bürokratákat és a nemzetközi segély bürokratákat, akik segély programokon dolgoznak mialatt a szegények meghalnak mentőautók és gyógyszerek nélkül.

Végezetül, azt szeretném elmondani, hogy mielőtt ideérkeztem beszélni azt mondták nekem, hogy a TEDGlobal alapelve az, hogy a jó beszéd olyan mint egy miniszoknya -- legyen elég rövid, hogy felkeltse az érdeklődést, de elég hosszú, hogy fedezze a témát. Remélem nekem ez sikerült.

(Nevetés)

Nagyon szépen köszönöm.

(Taps)