Amy Tan a kreativitásról

A semmi jelentősége: a semmiből lesz valami. Ez egy fogalmazás címe, amit 11 éves koromban írtam és 4 fölét kaptam rá. (Nevetés) Erről fogok beszélni: a semmiből hogy lesz valami, s hogyan teremtünk. És megpróbálom beleszuszakolni az előírt 18 percbe, hogy megfeleljek a TED szabályainak: ez történetesen belőlem halál közeli élményt vált ki, de a halál közelsége jót tesz a kreativitásnak. (Nevetés) Oké.

El is akarom magyarázni, ha már Dave Eggers megígérte, hogy kötözködni fog, ha hazudok, vagy olyasmit mondok, ami nem áll az egyetemes kreativitásra. Azért így csinálom, mert a közönség egy része a tudományos gondolkodás híve. Ha azt mondom, mi, nem feltétlenül Önökre gondolok; hanem magamra, a jobb agyféltekémre, a balra, és arra, ami köztük van, a cenzorra, ami megsúgja, ha hülyeséget beszélek. És mindeközben szemügyre veszem amit saját kreatív folyamataim részének vélek és amibe elég sok olyasmi belefér, ami amúgy megtörtént -- a semmi még korábban kezdődött, mint a perc, amikor valami újat alkotok belőle. Ebben benne van a természet, a nevelés, és amit én csak rémálmoknak hívok.

A természet alatt azt vizsgáljuk, hogy vajon van-e valami velünk született képesség, talán az agyunkban, talán egy abnormális kromoszóma okozza ezt a múzsa-szerű hatást. És egyesek szerint másképp születik ez velünk, mások, például anyám, azt mondják, hogy az előző életeimből szedem az anyagot. Vannak, akik szerint a kreativitás másfajta neurológiai furcsaság eredménye -- a van Gogh szindróma --hogy egy kicsit pszichotikus vagy depressziós az ember. Meg kell mondanom, valaki --- nemrég olvastam, hogy van Gogh nem feltétlenül szenvedett pszichózisban, hanem talán temporális lebeny görcsei voltak, és ettől törtek rá a kreativitás rohamok, és én nem is -- azt hiszem, attól történik valami az agyunk egy részében. és hozzá kell tennem, hogy amúgy nekem is voltak temporális lebeny görcseim pár éve, de csak amikor az utolsó könyvemet írtam, és sokak szerint az a könyv más, mint a többi.

Azt hiszem, ez részint valamiféle identitászavarral kezdődik: mint hogy ki is vagyok én, miért épp ez az ember vagyok, miért nem vagyok fekete, mint mindenki más? És az is lehet, hogy van egy csomó képességünk de ezek épp nem a kreativitást elősegítő képességek. Én rajzoltam. Azt hittem, művész leszek. Volt egy törpe uszkárom. És nem voltam rossz, de nem voltam túl kreatív. Mert csak az ment jól, ha egy az egyben lerajzoltam valamit. És van egy olyan érzésem, hogy ezt is egy könyvből másoltam. És nem voltam túl kiemelkedő azon a területen, amin lenni szerettem volna, de persze, ha megnézzük, nem is volt az olyan rossz, bár a legkevésbé sem utalt rá, hogy egy nap még a szavak művészi elrendezéséből élek majd meg.

Persze a kreativitás egyik alapelve, hogy kell egy kis gyermekkori trauma. Nekem egy igen megszokott jutott, ami sok más embernek is, még pedig hogy nagyon sok mindent vártak tőlem. Ez a kép ott például, ez egy játék képe, amit még kilenc éves koromban kaptam, kiskoromtól fogva azt kellett volna elősegítenie, hogy orvos legyek. Pár elvárás sokáig megmaradt: ez például 5 és 15 éves korom közt szinte a másodállásom kellett volna, hogy legyen, és kudarcélményt okozott.

De volt nagyon valós trauma is az életemben amikor úgy 14 lehettem. 1967-ben kiderült, hogy a testvéremnek agydaganata van, aztán hat hónappal később, hogy apámnak is. És anyám meg volt róla győződve, hogy itt valami hiba van, és rá fog jönni, mi a gond. És meg fogja oldani. Apám baptista lelkész volt, és hitt a csodákban, hitt benne, hogy Isten elrendezi az egészet. De persze mind a ketten meghaltak, hat hónap eltéréssel. Anyám ekkor eldöntötte, hogy a sors tehet róla vagy átkok -- a világ összes lehetséges okát végigvette, hogy miért is történhetett mindez. A véletlent kivéve mindent. Nem hitt a véletlenben. Mindennek kellett, hogy legyen oka. És szerinte ezúttal az egyik ok az volt, hogy az anyja, aki meghalt, amikor anyám még kisgyerek volt, haragudott rá. Úgyhogy mindenütt a halál gondolata vett körül, mert anyám szentül hitte, hogy én leszek a következő, és ő lesz a következő. És amikor szembesülünk vele, hogy esetleg nemsoká meghalunk, nagyon elkezdünk gondolkozni mindenen. Nagyon kreatívak leszünk, a túlélés érdekében.

És végül ez vezetett a nagy kérdéseimhez. Amik a mai napig ugyanazok. Mégpedig: miért történnek a dolgok, és hogyan történnek a dolgok? És anyám fő kérdése: én mit teszek, hogy dolgok történjenek? Csodásan meg lehet vizsgálni ezeket a kérdéseket, ha történetet írunk. Mert végül is egy történet keretében az első és a 300. oldal közt választ kell adnunk arra, hogy miért történnek dolgok, hogyan történnek, és milyen sorrendben. És mi befolyásolja őket? Én, mint narrátor, mint író, hogyan befolyásolom mindezt? Azt hiszem, ezt a kérdést sok tudós is feltette már. Valamiféle kozmológiáról van szó, meg kell teremtenem a világom kozmológiáját, elvégre én teremtettem a világot is.

Nyilván itt sokat kell vacillálni és variálni, amíg működik az egész, sokat kell gondolkozni -- néha hosszú éveket. Szóval a kreativitás egy érzék, hogy hogyan tudok - gyakorlatilag a világon bármit - elfojthatatlanul valami máshoz társítani. És elég sok ilyen asszociáció ért itt, ez alatt a konferencia alatt is, szinte minden pillanatban.

Úgyhogy most a következő képezettársítás metafórájával élek: vegyük a kvantummechanikát, amihez egyáltalán nem értek, de mégis ezzel fogom elmagyarázni, hogy számomra hogyan metafóra. Szóval a kvantummechanikában van a sötét energia és a sötét anyag. És ez ugyanaz, mink amikor vizsgálódni kezdek, hogy mi hogyan történik. Sok az ismeretlen, és gyakran csak a hiányáról lehet tudni, hogy mi lehet az. De amikor elkezdek asszociálni, akkor azt szeretném, ha a történetben ezek erősítenék egymást, és ez az eredmény az, ami számít. Az egész értelme. És ezt keresem a munkámban, a személyes értelmét.

Aztán ott van a bizonytalansági elv is, és az is a kvantummechanika része, már ahogy én értem. (Nevetés) És az írásban ez folyamatosan megvan. És ott a megfigyelés rettentő és rettegett hatása, amikor nagyon keresek valamit, és közben egyszerre történik több minden, és próbálom másféleképp látni, próbálom meglátni benne a miről-séget. Hogy miről szól a történet. És ha túl erőszakos vagyok, akkor csak ezt a mirőlt írom meg. Semmit sem derítek fel. És amit meg kellett volna találnom, amit jó szerencsével meg akartam találni, már nincs is meg. Persze nem akarom figyelmen kívül hagyni a világ történéseinek másik oldalát sem, ahogy azt sok tudós teszi. Úgyhogy most épp csak bedobom a húrelméletet, mondván, hogy a kreatív emberek több dimenziósak, és szerintem a szorongásnak tizenegy foka van. (Nevetés) És mindegyik egyszerre jelen van.

És ott a kétértelműség nagy kérdése is. És azt hozzákötném ehhez a kozmológiai állandó nevű dologhoz, és azt nem tudom, pontosan mi az, de biztos, hogy van ott valami fontos. A kétértelműség nekem nagyon kényelmetlen de mégis az élet része. Erkölcsi kettősség. Mindig jelen van. Most csak egy példát hozok, ezzel nemrég szembesültem. Egy vezércikkben olvastam, egy nő írta, és az iraki háborúról szólt. Azt mondta: "Ha megmentesz egy fuldoklót, életed végéig felelős vagy érte." Azt mondta, ez egy híres kínai mondás. És azt jelenti, hogy ha odamentünk Irakba, ott is kell maradnunk, amíg csak meg nem oldódik a helyzet. Akár 100 évig is. De találkoztam egy másik mondással is, ez pedig: "húzzuk ki a fuldokló halat" Ezt a buddhista halászok mondják, akiknek nem volna szabad semmit megölniük. De valamiből élniük is kell, enni kell adniuk az embereknek. Ezt úgy racionalizálják, hogy kimentik a fuldokló halat, de sajnos a halak belehalnak a mentésbe.

És mi is van ebben a két fulladással kapcsolatos metafórában? Az egyik ráadásul anyám értelmezése, és valóban híres kínai mondás, elvégre ő mondta nekem: "Ha megmentesz egy fuldoklót, életed végéig felelős vagy érte." Ez figyelmeztetés -- ne keveredj bele mások dolgába, mert benne ragadsz. Oké. Ha valaki tényleg fuldokolna, anyám azért kimentené. De mindkét mondás, a fuldokló halak kimentéséről és a fuldokló ember kimentéséről szóló is számomra a szándékról szól.

Egy-egy helyzetbe kerülve mindannyiunknak megvan a maga reakciója. És a maga szándékai. Nem egyértelmű, hogy pontosan mit is kéne tenni, és aztán majd teszünk valamit. És az eredmény vagy egyezik a szándékainkkal, vagy nem. Lehet, hogy nem úgy sikerült. És a végén akkor miért vagyunk felelősek? Mit kéne tennünk? Tartsunk ki egy életen át, vagy csináljunk valami mást, mondván, hogy akárhogy is, én csak jót akartam, úgyhogy egyáltalán nem lehet felelősségre vonni? Ez a kettősség az életemben nagyon zavart, és végül emiatt írtam meg az egyik könyvem. Ez a Mentsük ki a fuldokló halat.

Amikor felismertem a kérdést, rögtön láttam is rá példát. Minden tele volt vele. Mindenütt láttam rá az utalásokat. És akkor valahogy már tudtam, hogy ez mindig is így volt. És az írásban ez történik. Jönnek ezek az utalások, ezek a jelek, és rá kell jönnöm, hogy eddig is egyértelműek voltak, de valahogy mégsem. És tulajdonképp egy fókuszra van szükségem. És amikor megvan a kérdés, az jó fókusz. Ilyenkor az élet látszólagos hordaléka valójában mind átmegy ezen a kérdésen, és az a fontos, hogy mi történik az egyes kis dolgokkal. És olyan, mintha mindig csak ez történne. Már azt hisszük, hogy ez valamiféle egybeesés, jó szerencse, hogy ezért segít ennyire a világmindenség is. De még ezt is meg lehet magyarázni, ha megvan a fókusz. És egyre többször észrevesszük.

Mégis használjuk. Elkezdjük vizsgálgatni, hogy mihez kezdjünk a feszültséggel. Ha a testvéred bajba kerül, gondoskodsz róla? Miért, vagy miért nem? De lehet ennél komolyabb kérdés is -- mint mondtam, az emberi jogok Burmában. Azon gondolkoztam, hogy valaki azt mondta, ne menjek oda, mert ha megyek, akkor mintha egyetértenék az ottani katonai diktatúrával. Aztán gegy idő után feltettem magamnak a kérdést: "Miért fogadjuk el a tudást, miért fogadjuk el a feltételezéseket, amiket mások tukmálnak ránk?" Ez is olyasmi volt, mint amikor felnőttem, és hallottam apámtól, hogyan kell erkölcsösen viselkedni, elvégre baptista lelkész volt. Eldöntöttem hát, hogy elmegyek Burmába a saját kedvemért, de nem tudtam, hogy ha odamegyek, mi lesz belőle, ha majd egyszer könyvet írok -- azzal akkor kell majd szembenéznem, amikor eljön az ideje.

Mindannyiunkat azok a dolgok kötnek le, amiket észreveszünk az életben. Aztán eljutunk oda, hogy megkérdezzük, én, mint egyén, mit lépek? Nem mehetünk el mind Afrikába, nem dolgozhatunk kórházban, akkor mitévők legyünk, ha meg van bennünk ez az erkölcsi reakció? Azt hiszem, ma a legkomolyabb kérdés, amivel szembesülünk és amiről beszélünk, a népirtás. Ez felveti azt a kérdést, hogy ha ilyen erkölcsileg kétértelmű és kényelmetlen dolgokkal foglalkozom, és a szándékaimat mérlegelem, akkor rájövök, hogy mindez visszanyúlik a gyermekkori identitás kérdéseimre --- és hogy miért vagyok itt, és mi az életem értelme, és mi az én helyem a világmindenségben?

Egyértelműnek tűnik, de nem az. Valahol mind utáljuk az erkölcsi kétértelműséget, de ugyanakkor ez abszolút szükséges is. A történetírást mindig itt kezdem. És néha mintha segítene a világmindenség is. Anyám szerint az első könyvtől fogva nagyanyám szelleme segít, mert úgy tűnt, hogy tudok olyasmit is, amit nem tudhattam volna. Nem azt írtam, hogy a nagyanya balesetben halt meg, amikor egyszer nagy jókedvében túladagolta az ópiumot, hanem úgy írtam meg, hogy az a nő megölte magát, és a valóságban ez történt. És anyám úgy döntött, hogy ezt csak nagyanyámtól tudhattam meg.

Vannak más furcsaságok is, amik hozzásegítenek a könyv megírásához szükséges információhoz. Ebben az esetben egy történetet írtam ahol fontos volt egy részlet, egy korszak, egy bizonyos helyszín. És kellett keresnem valamit, ami történelmileg megfelelt ennek. És levettem egy könyvet, és -- az első oldal, ahol felcsaptam, épp azzal a hellyel és korral foglalkozott. Amire szükségem volt, az maga a tajping lázadás volt, Kualin környékén, Kualin mellett, és egy szereplő, aki Isten fiának hitte magát.

Kérdés, hogy mindez csak véletlen? De mi a véletlen? Mi az esély? Mi a szerencse? Mi mindent kapunk a mindenségtől, amit nem tudunk megmagyarázni? És ez is belekerül a történetbe. Ez mind olyasmi, amin folyamatosan gondolkozom, nap mint nap. Különösen, amikor jó dolgok történnek, és különösen, amikor rosszak. De azt hiszem, van valamiféle jó szerencse, és tudni akarom, ez milyen részekből állhat össze, hogy megköszönhessem nekik, és megkeressem őket az életemben. Mert abban is hiszek, hogy minél jobban figyelem, annál többször előfordul.

Az is csak véletlen volt, hogy elmentem valahova -- csak pár barátommal voltam, terv nélkül autózgattunk el valahova, és egy turistamentes részre értünk, érintetlen, szép kis faluba. És átsétáltunk három völggyel arrébb, és a harmadik völgyben volt valami titokzatos és baljós, valami kellemetlen. És tudtam, hogy itt kel játszódnia a könyvnek. És az egyik jelenet ebben a harmadik völgyben játszódott. Valamiért kőhalmokról írtam, és hogy egy férfi építette őket. És nem is tudtam, miért ezt írtam, de olyan eleven volt a kép... Megakadtam, és egy barátnőm megkért, hogy kísérjem el kutyát sétáltatni, és mondtam, hogy persze. Úgy 45 perccel később a parton sétálva ezt láttam. Egy férfi volt az, egy kínai férfi, és ezeket építette, nem használt ragasztót, semmit sem! Megkérdeztem, hogy ezt hogy lehet megcsinálni? És mondta, hogy szerinte az életben mindennek, ennek is megvan az egyensúlya. És pont ezt jelentette a történetem is azon a ponton. Olyan sok példám van -- olyan sokszor történt ilyesmi, amikor épp írtam valamit, de nem tudom megmagyaránz mégsem. Vajon valamiféle szűrő miatt van ilyen sok egybeesés körülöttem, amikor ilyesmiről írok? Vagy ez valamiféle megmagyarázhatatlan jó szerencse, mint a kozmológiai állandó?

A másik, amin sokat gondolkozom, a balesetek. Mint mondtam, anyám nem hisz a véletlenben. Pontosan milyenek a balesetek? És hogyan döntjük el, ki miért felelős és ki mit okozott, a bíróságon kívül? Ezt első kézből tapasztaltam, amikor elmentem egy szép dong faluba Guizhou-ban, Kína legszegényebb tartományában. Láttam, milyen szép. Tudtam, hogy vissza akarok jönni ide. És volt is rá esélyem, amikor a National Geographic felkért, hogy ha akarok, írjak Kínáról. Igent mondtam, és erről a singing faluról a singing kisebbségről írtam. Beleegyeztek, és a két látogatásom közt eltelt időben történt egy szörnyű baleset. Egy öregember elaludt, és a takarója beleesett a parázsba, ami melegen tartotta. 60 otthon pusztult el, és 40 másik megrongálódott. A családot tették felelőssé. Az öreg fiait kitaszították, 3 kilométernyire kellett élniük egy tehénpajtában. Természetesen mi, nyugatiak azt mondjuk, "baleset volt, ez így nem fair. Ez a fiú, nem az apa."

De ha egy történetről van szó, ezeket az elképzeléseket el kell hagynom. Eltart egy darabig, de el kell hagynom őket, oda kell mennem, ott kell lennem. Háromszor is voltam ott, három különböző évszakban. És érezni kezdtem valami másságot a történetükben a múltjukban, abban, hogy milyen az élet egy nagyon szegény faluban, hogy mik az örömeik, a szertartásaik, a hagyományaik, a kötelékeik a többi családdal. És beláttam, hogy ez a fajta felelősség is igazságos valahogy. Tudomást szereztem egy szertartásukról is, amit már 29 éve nem használtak akkor. Pár férfit elküldtek --- a feng shui mester leküldte őket az alvilágba kísértetlovakon. Mi, mint nyugatiak, én, mint nyugati azt mondanám, hogy ez csak babonaság. De miután egy ideije már ott voltam, és láttam, micsoda döbbenetes dolgok történtek, kételkedni kezdtem benne, hogy melyikünk hite szerint is működik a világ, mi határozza meg, mi történik.

Velük maradtam hát, és minél többet írtam a történetből, annál jobban belemerültem a hiedelmeikbe, és ez nekem fontos, -- felvettem a hiedelmeiket, mert azokban igaz a történetük, mert ott fogom tudni megtalálni a választ arra, hogy mit gondolok az életem néhány kérdéséről. Az évek múlnak, persze, és az írás sosem olyan azonnali dolog, mint ahogy itt a TED-en magyarázom. A könyv jön és megy. Amikor megérkezik, már nem az én könyvem. Akkor már az olvasók kezében van, és máshogy értelmezik. De visszatérek a kérdésre, hogy hogyan alkotok a semmiből valamit? És hogyan alkotom a saját életem?

Azt hiszem, kérdezéssel, és hogy azt mondom magamnak, nincs abszolút igazság. Hiszek a történet specifikus részleteiben, a múltban, a múlt specifikus részleteiben, és hogy a történet adott pontján mi történik. Abban is hiszek, hogy ha gondolkozunk valamiről, ha a szerencséről, a sorsról, egybeesésekről és balesetekről gondolkozom, Isten akaratáról, titokzatos erők összhangjáról, Valamit megértek belőle, hogy mi ez, hogyan alkotunk. A szerepemen is kell gondolkoznom. Hol vagyok a világban, és akarta valaki, hogy itt és így legyek, vagy ez valami, amit én hoztam össze? És ezt megtalálhatom, ha teljesen elképzelem, ha azzá válok, amit képzelek, de ami abban a valódi világban a képzelt világ. Így találom meg az igazság elemeit, nem az abszolút igazságot, vagy a teljes igazságot. És benne kell lenniük minden lehetőségben, azokban is, melyeket sosem vettem számításba korábban.

Szóval nincsenek teljes válaszok. Vagy inkább, ha van is válasz, az az, hogy emlékeztessem magam, hogy mindenben ott a bizonytalanság, és ez így jó. Mert akkor felfedezhetek valami újat. És ha van részleges válasz, számomra a teljesebb válasz az, ha elképzelem. És elképzelni nem más, mint belépni a történetbe, míg nincs más, csak --- ez az átjárhatóság köztem és az általam írt történet közt.

És így jöttem rá, hogy ha érzem, ami a történetben folyik, egy történetben, akkor jutok a legközelebb az együttérzés megértéséhez, az együttérzés átéléséhez. Mert arra a kérdésre, hogy mi hogy történik, mindig az érzés a kulcs. A történetté kell válnom, hogy nagy részét megértsem. A beszéd végére értünk, és megmutatom, mi van a zsákban, a múzsa az, mindaz, ami átformálja az életünket, ami csodás, ami velünk marad. Íme! Köszönöm szépen! (Taps)