Alwar Balasubramaniam: Az anyag és a hiány művészete

Amikor azt mondom "iskola", annyi emlék jut az eszembe. Például amikor kijöttem a vizsgáról és a tanár megkérdezte, hogy "No, hogy ment?" És vigyorogva azt feleltem "Biztosan átmentem" és nem értettem miért mondják egyrészről, hogy "mondd az igazat" másrészről viszont útálnak érte. És ez mindig így ment és nem találtam a helyem. És emlékszem azokra az éjszakákra elalvás előtt segítséget kértem az Ismeretlentől mert valamiért nem hittem abban amit anyám és apám a Pooja szobában istenként felakasztott mert a barátom családja valami mást tartott istennek. Tehát gondoltam "Imádkozom az Ismeretlenhez és segítséget kérek" és hirtelen mindenhonnan jött a segítség az akkori életem minden szegletéből. A testvéreim tippeket adtak a festéssel és rajzolással kapcsolatban.

És amikor nyolcadikos lettem, olyan 13 évesen, elkezdtem részidőben dolgozni egy Putu nevű hírdetőtábla festő művésznél. És az iskola is elkezdett támogatni. "Hát, nem jó tanuló, de küldjük el a rajzversenyekre." Szóval ezzel az eszközzel túléltem és megtaláltam a helyem az iskolában is. És az egyik versenyen nyertem egy kisméretű tranzisztoros Philips rádiót. És nem volt türelmem kivárni míg hazaértem. Bekapcsoltam a vonaton, hangosan, és ha indiai vonaton utazol látni, ahogy az emberek hallgatják a rádiót, de akár a mobiltelefonon is.

És akkor, 13 évesen, csak így hallgattam a rádiót és egy férfi ült mellettem ahogy ez a három ember itt. Így mellettem. És megkérdezte, hogy "Hol vetted a rádiót? Mennyibe kerül?" Mondtam, hogy "Ezt egy művészeti versenyen nyertem." És ő meg azt mondta, hogy "Ó, én egy képzőművészeti iskolában tanítok. Szerintem neked egy művészeti iskolában kéne tanulnod. hagyd ott az iskolád és gyere át." Ezt azért mesélem el, mert bár lehet, hogy ez köztudott, de az, aki melleted ül, megváltoztathatja az életed. Van ilyen. De ezért kell nyitottnak lennünk és figyelmesnek. Tehát ezért felvételiztem a művészeti iskolába háromszor is, míg végre felvettek és ezért kutattam folyamatosan hogy mit is akarok a művészettel míg végre itt állok, előttetek.

Most, hogy visszanézek arra, hogy mi történt azóta az elmúlt 10-15 évben, azt látom, hogy a munkám java része három téma körül forog bár ez nem állt a szándékomban. A nyomokkal kezdem, mert azon gondolkoztam, hogy mi tesz minket azzá, akik vagyunk? És a múlt az, ami az embert formálja. És akkor arra gondoltam, hogy ha visszatekintünk a múltra, az egyetlen mód megérteni a múltat a hátramaradt nyomokon át lehet, mert nem tudunk visszamenni a múltba. Ez lehet egy rom, vagy zene, vagy festmények, vagy rajzok vagy írás, vagy bármi. De ez annak az időnek a nyoma. És ami megfogott az ennek a területnek a feltárása. Tehát ezen a vonalon indultam el de ahelyett, hogy a nyomokról készítettem volna munkát elkezdtem gyűjteni a nyomokat.

Itt van néhány munkám, amit szeretnék megmutatni. Ennek a címe "Self in Progress" (Magam folyamatban) Ez a testben létezésnek a nyoma. És ami történt, amit a legjobban élveztem, az az hogy ez a szobor nem más, mint a saját lenyomatom. Majdnem olyan, mint egy 3D-s fénykép. Vagyis ez részben performansz részben szobrászat és van egy része, amiben az ember közel érzi magát magához. Majdnem mint egy jövőbeli őslelet. Aztán lassan a nyomok megörökítésének az irányában mozdultam el. Vagyis erről beszéltem formakiöntés közben nagyszerű élmény hiszen szabadon járkálhatunk és mozoghatunk a kezünkkel, testünkkel a térben de abban a pillanatban, amikor ez megdermed és nem tudsz megmozdulni mert ezt a gipszet folyadékként önti ki az ember de kőkeményre dermed 20 perc alatt.

Vagyis olyan ez, mint ujjlenyomatot venni, mert akarva, akaratlanul, bármit is teszünk, itthagyjuk a nyomunkat. Ezért úgy gondoltam, hogy akkor megörökítem az ujjlenyomatot, lábnyomot a nyomokat, amit az emberek maguk után hagynak Ez a tűz nyoma. Ez a nap nyoma. Mert amikor a nyomokra vadásztam, az a kérdés mindig felmerül bennem: vajon csak akkor marad nyom, amikor két dolog összeér vagy más mód a megörökítésre? Vagyis ez a munka nem más, mint --- a lencse gyújtótávolsága miatt azt mutatja, ami a másik oldalon van. Csak a gyújtópontba kell tenni a papírt ami egy nyomtatott metszett, és így a nap portréját napfényből készítettem el. Az a címe, hogy "Hajnaltól hajnalig". Vettem kb. 3 méter papírt, és egy kókusz kötelet és meggyújtottam. Úgy 24 órára volt szükség ehhez a vonalhoz. Vagyis ahol a tűz megégeti a papírt, az válik a munkává. Részlet.

Még akkor is, ha vannak nyomok, amikor megpróbáljuk megérteni őket az észlelés és a kontextus kulcsfontosságúvá válik. Vajon azt próbáljuk megérteni, ami tényleg van vagy azt, amiről azt hisszük, hogy az az. De az észlelés kérdéséről még annyit, hogy bár a nyomok léteznek, amikor próbáljuk megérteni őket, fontos a saját szerepünk. Vegyünk egy egyszerű cselekedetet. Hányan láttatok itt Indiában tehenet átmenni az utcán, Bangalore és Mysore között utazva? Kezeket a magasba!

Ha a véleményed kérem, hogy miért ment át, akkor mindenki tudja értelmezni. Mondjuk a tanár azt mondaná egyszerűen: "hogy átjusson a másik oldara." Azért ment át a tehén az úton. De Potter válasza teljesen más lenne. Azt mondaná, hogy "egy magasabb cél érdekében" Martin Luther King azt mondaná, hogy "Elképzeltem egy világot, ahol a tehenek szabadon kelhetnek át az úton, anélkül, hogy megkérdőjeleznék az indítékukat." (Nevetés) Képzeljük el, hogy megjelenik Mózes és azt látja, hogy a tehén az utcán járkál. Ő biztosan azt mondaná, hogy "Isten lejött az égből, és mondotta a tehénnek, hogy "Kelj át az úton". És a tehén átkelt az úton, és nagy volt az örvendezés a szent tehén körül." (Nevetés) Freud azt mondaná, hogy "Az a tény, hogy ennyire érdekel, elfojtott szexuális bizonytalanságról árulkodik." (Nevetés) Ha pedig Einsteint kérdezzük, azt mondaná, hogy "Az, hogy a tehén kelt-e át az úton, vagy az út mozdult-e a tehén alatt, a referenciakeret fügvénye." (Nevetés) Vagy Buddha. Ha ő látná ezt a tehenet, azt mondaná, hogy "Ezzel a kérdéssel a saját tehén-természeted tagadod le."

(Nevetés)

Szóval gyakran azt látjuk amit gondolunk, és legtöbbször nem azt, ami tényleg van. Attól függ, hogy hogyan nézzük. De mit jelent az, hogy kontextus? Felmutathatnám ezt a darabka papírt. Én azt gondolom, hogy a jelentés önmagában nem létezik. Az a jelentés, amit mi létrehozunk, valójában nem létezik. Mert azt csak az elme szüleménye. Ennek a darab papírnak például ez a szélessége, és ez a hossza. Így tanultuk az iskolában. De ha kettétépem... Nem nyúltam a szélességéhez de mégis megváltozott a jelentése. Vagyis amit jelentésként értelmezünk nincs ott, hanem a másik oldalon van, ha azt mondjuk sötét vagy világos, jó, rossz, magas, alacsony --- a jelentés akkor sem létezik a valóságban. De emberi lényként a valóságészlelésünk olyan, hogy jelentést generál.

Ebből az időszakból a munkám leginkább olyan, hogy --- szóval ennek a címe "Light Makes Dark" (A fény sötétséget teremt) Ezt egy lámpa segítségével sikerült elkapni. Vagyis a lámpa nem csak fényt ad, de sötétet is. Ez a munka ezt járja körbe. Ennek a címe "Limit Out" (Be-Határ) És azt mutatja meg, hogy milyen véges az érzékelésünk --- Vajon tényleg látunk? Ez egy pontos negatív. Ez kb. 15 cm-re mélyed be a falba, de olyan, mintha kiállna belőle. És a fal olyan, mint --- ez az első bőr, az a második, aztán a harmadik, és mind új jelentést takar. És mi csak lehúzzuk a galéria faláról. És megint, "Inward Out" (Befelé ki) Ez egy teljes alakos gipsznyomat rólam. Kb. 20 cm mély.

Időközben azon gondolkodtam, mert mindig alkotókkal dolgoztam együtt -- és most az érzékelést feszegetem --- hogy amikor madarat látok az égen, az az érzésem támad, hogy vajon van-e mögötte valami, nyom ott fent, amit mi emberek nem láthatunk? Vajon megfoghatja-e a gondolatot a képzőművészet? Nem találtam meg. De megérkezett a megoldás miután nem dolgoztam hat-hét hónapig a mosdóban, ahol a légfrissítőt cseréltem ami szilárd anyagból permetté válik. Odonil-nak hívják. És ebből az anyagból készítettem a művet. A szobor elkészítési folyamata érdekes volt, mert írtam a Balsara cégnek, akik az Odonil légfrissítőt gyártják, hogy "Tisztelt uram, én egy művész vagyok. Itt a katalógusom. Segítene egy szobor létrehozásában?" Soha nem jött válasz. Gondoltam, elmegyek a Kisipart Segítő Egységhez segítséget kérek tőlük. És mondtam nekik, hogy szeretnék egy légfrissítő céget alapítani. Mondták, persze, ennyibe kerül a tanulmány a projektről, és részletesen beszámolunk - és odaadták. Végül visszamentem hozzájuk és azt mondtam, hogy "Tulajdonképpen nem is akarok céget alapítani, csak a munkámhoz kellett. Jöjjenek el a kiállításmegnyitóra." És eljöttek. És ez a munkám a Devi Művészeti alapítványnál van Delhiben.

Indiában senki nem beszél művészeti alkotásokról. Mindig csak a műkedvelésről van szó. Vedd meg 3.000 rúpiáért, 30.000-et fog érni két hónap múlva. Ilyen üzekedés ment, de volt néhány gyűjtő, akik azt is gyűjtötték, ami veszíthet az értékéből. Ez Anapum gyűjteményébe került --- és végül nem marad neki semmi, mert el fog párologni. Így nézett ki pár hét után. És egy pár hónap után. Az érzékelésünk megkérdőjelezéséről van szó. Ha valaki azt mondja, hogy "Látom a portrét" de lehet, hogy pár hónappal később az már nem portré. Ha azt mondják, szilárd, nem marad szilárd, mert elpárolog. És ha azt mondják, hogy nem értik, az sem igaz, mert ott van a levegőben. Ugyanabban a galériában, ugyanabban a múzeumban. Belélegezték, csak nem tudnak róla.

Míg ezen dolgoztam, az anyám és az apám nézték, majd megkérdezték, hogy "Miért foglalkozol mindig ilyen negatív témával?" Visszakérdeztem, hogy "Hogy érted?" "A fény sötétet teremt, most meg elpárologtatod magad. Nem gondolod, hogy ez a halálra emlékeztet?" mondták. "Dehogyis. Engem nem." Mert szerintem ami be van zárva, ahogy elpárolog, egyesül az egésszel. De azt mondta anyám, hogy neki még mindig nem tetszik. Nem tudok-e a semmiből csinálni valamit, szobrászként? És azt mondtam, "Nem anyu, azt nem lehet." Mert alkothatunk egy szobrot azáltal, hogy összefogdossuk a port, vagy összetörhetjük a szobrot, hogy port nyerjünk belőle, de nem tudunk port hozni a világegyetembe."

Ezért ezt a munkát neki alkottam meg. "Emerging Angel" (Kibontakozó angyal) a címe. Ez az első nap. Úgy tűnik, mintha az egyikből kerekedne ki a másik. Ez ugyanaz a szobor pár nappal később. Ez pedig 15-20 nappal később. Azon az apró résen át ami az üveg doboz és a fa között van a levegő átmegy a szobor alatt, és megalkotja a másikat. És ez növelte a hitem. Az elillanó szobor megnövelte a hitem abban, hogy sokkal több lehetőség van a láthatatlant megragadni.

Amit most láttok, annak a címe "Shadow Foreshadow" (Előre vetett árny) És azt szeretném hozzáfűzni, hogy nem látjuk az árnyékot, se a fényt. Csak a fényforrást látjuk. Azt látjuk ami visszaverődik, de nem úgy, ahogy az tényleg létezik. Ezért látjuk sötétnek éjszaka az eget, pedig teli van fénnyel. Ha visszaverődik a Holdról, akkor látjuk. Ugyanígy működik a sötétkamra. A porszemek visszaverik a fényt és csak akkor vesszük azt észre. Nem látunk sötétet, nem látunk fényt, nem látjuk a gravitációt, sem az elektromosságot. Ezért kezdtem el ezt a munkát, hogy tovább kutassam, hogy hogyan lehet szoborba faragni a teret két tárgy között. Mert a képzőművészként látom ezt, meg azt ott, de hogyan lesz abból szobor? Ha megalkotjuk, két referenciapontunk van. Ennek a bőre ezt jelzi. A másik bőre pedig a padlót jelzi. Kísérletként készítettem az árnyék lenyomatát. Ez egy kartondoboz és az árnyéka. A második pedig --- amikor valami láthatatlant láthatóvá teszünk akkor annak látható tulajdonságai lesznek. Az veti az árnyékot. És akkor azt gondoltam, jó, legyen abból szobor. Így ez tárggyá lesz. Utána rávetődik a fény megint. Aztán a harmadik. Vagyis amit láttok, nem más, mint az árnyék árnyékának az árnyéka. De ezen a ponton mégsincs árnyék. Azt gondoltam, hogy "Remek, befejeztem a munkát." Itt látni a részleteket.

Ennek a címe "Gravity" (Nehézségi erő). Ezt "Breath" (Lélegzet)-nek hívják. Ez pusztán két luk a galéria falán. Ez egy ál-fal, ami mögött 3 köbméter rejlik. Vagyis a lukak miatt tényleg áramlik a levegő. Látjuk azt, hogy hol történik, de az, hogy mi történik, láthatatlan marad. Ez a Talwar Galéria "Láthatatlan" kiállításán készült. Ennek a címe "Kaayam". Részlet.

És amit szeretnék mondani, az az hogy olyan végesek az érzékeink, nem hallunk mindent és nem látunk mindent. Nem érezzük azt, hogy "Megérintem a levegőt" de ha a szellő kicsit fürgébb, akkor érzem. Tehát minden képzetünket a valóságról ezekkel a korlátolt érzékekkel hoztunk létre. És aztán arra gondoltam, hogy vajon lehet-e mindezt úgy tekinteni, mint egy szimbólumot vagy jelet? És hogy eljussunk a lényeghez, túl kell jussunk, át kell lépni a fal másik oldalára, mint a logikában, a láthatatlanba. Mert ha látunk valakit sétálni, látjuk a lábnyomot, amit hagy. De ha kivágjuk a lábnyomot az egészből, és ezt analizálgatjuk, nem látjuk a lényeget, mert az igazi út a lábnyomok között van, és a lábnyom nem más, mint a múló idő.

Köszönöm.

(Taps)