Alison Jackson a hírességekről

Kortárs művész vagyok, galériákban és múzeumokban állítok ki. Számos filmet és fotót, de TV-műsorokat, könyveket és időnként reklámokat is készítek, ugyanazon fogalomkör köré csoportosítva, amely a hírességektől és az őket körülvevő kultúrától való függőség és az ábrázolás ebben betöltött szerepe. A hírnév a fényképek által születik.

Tehát azzal kezdeném, hogyan jött ez az ötlet hét évvel ezelőtt, amikor Diana hercegnő meghalt. Egyfajta mozdulatlanság lett úrrá Anglián azon a napon, vagy inkább a halála pillanatában, és tömeges gyász szállta meg az embereket. A jelenség elbűvölt, és elgondolkodtam, eltörölhető-e Diana képe egy igen kegyetlen és valóságos módon? Tehát fegyvert ragadtam és lőni kezdtem Diana képét. De nem tudtam kitörölni az emlékezetemből és természetesen a nyilvánosság elméjéből sem törlődött. Egy jelenség volt születőben. Véleményem szerint a sajtó már-már pornográf módon írt a haláláról, hogyan cincálódtak szét az erei és a különböző testrészei és hogyan halt meg az autó hátsó ülésén. Ez a tömeges látványosság kíváncsivá tett. Így készítettem ezeket a meglehetősen véres képeket,

majd elgondolkodtam, valóban behelyettesíthetném-e a képét valaki máséval. Tehát fogtam egy Diana-hasonmást és a megfelelő helyzetbe és szögbe állítottam és a közönség képzeletében létezőhöz hasonlót alkottam. Az emberek azon tanakodtak,hozzá akart-e menni Dodihoz? Szerette-e? Terhes volt? Akarta a gyerekét? Várandós volt, amikor meghalt? Így alkottam ezt a képet Dianáról, Dodiról és a képzelt félvér gyermekükről. A kép megjelent és akkoriban nagy közfelháborodást okozott.

Majd a média és a sajtó ábrázolására reagálva folytattam a munkát és elkezdtem a médiában megjelent képekre utalni, szemcsés, kapualjban felvett fotókkal, hogy tovább izgassam a nyilvánosság és a nézők fantáziáját azzal, hogy még inkább tudatosítom bennük a saját vojurizmusukat. Egy kép Dianáról, amint végignézi, hogy Kamilla megcsókolja a férjét. Ez egy képsorozat volt, galériákban is kiállították így sorozatként, és ehhez hasonlóan a Dianáról, Dodiról és a gyermekükről készült képeket is. Ez egy másik galériában megjelent művem.

Különösen érdekel, az ember mennyire nem bízhat a saját érzékeiben. Ez például Jane Smith és Jo Bloggs, de ha ránézünk, azt gondoljuk, Kamilla és a Királynő. Elbűvöl, hogy amiről az emberek azt hiszik valós, nem feltétlenül az, és a fényképezőgép hazudhat is. Ez a képek tömeges megjelenésével együtt nagyon könnyen lehetővé teszi a hazugságot. Tehát tovább kutattam, hogyan téveszt meg minket a fénykép és hogy érdekesebb az egész képet nézni, mint a tárgyat, amit ábrázol. Ám ugyanakkor el is távolít minket a valós tartalomtól,

és ez egyfajta ajzószerként működik, melynek során a fénykép csalóvá válik és vágyat és vojurizmust ébreszt a nézőben. Minél inkább nem kaphatunk meg valamit, annál jobban akarjuk. Tehát, a képeken a valós személy nem is létezik. ezáltal még inkább akarod őt. Úgy gondolom, a mai pletykalapok is ezen az elven működnek. Minél több képet látunk a hírességekről, annál inkább úgy érezzük, ismerjük őket. Ám igazából nem ismerjük, és ezért még inkább ismerni akarjuk őket.

A Királynő természetesen gyakran kilátogat a méneséhez, hogy megnézze a lovait... hogy megnézze a lovait. (Nevetés) Ezután készítettem néhány ehhez hasonló képet. Angliában van egy közmondás: "Nem tudod elképzelni a Királynőt a budin." Próbálok erre rácáfolni. Itt van tehát a kép.

Ez az ábrázolásmód igen nagy felháborodást keltett, és gusztustalan művészként emlegettek. Az újságok is cikkeztek erről. Tudják, teljes oldalas cikkeket közöltek arról, hogy ez milyen szörnyű, amit meglehetősen érdekesnek találtam. Megjegyzéseket tettem a sajtóra és arra, hogy csak a média által megfogalmazott tényeket ismerjük, mert nem ismerjük az valós személyeket. Csak igen kevesen ismerik ezeket az emberket az életben is. Ám ez is visszajutott a sajtóhoz, és lényegében reklámozni kezdték a piszkos munkámat. Így az újságok és pletykalapok a munkámról vitatkoztak. A filmeket betiltották, mielőtt bárki megnézhette volna a munkámat. Politikusokat vontak be, és a többi. Jelentőségteljes főcímek jelentek meg,

aztán hirtelen az első oldalakra kerültem. Felkértek és fizettek azért, hogy a címlapra tegyenek. Hirtelen elfogadhatóvá kezdtem válni, amit, tudják, szintén izgalmasnak találtam. Hogy egyik pillanatban még undorító vagyok, az újságírók hazudtak, csak hogy interjút adjak vagy megszerezék az egyik fotómat, azt állítva, hogy a munkám csodálatos, majd a másik percben szörnyű főcímek jelentek meg rólam. Aztán mindez hirtelen megváltozott.

Elkezdtem magazinoknak és újságoknak dolgozni. Ez, például, az a kép, amely a Tatlerben jelent meg. Ez egy másik újságban megjelent kép. Április elsejére készült és néhányan a mai napig azt gondolják,igazi. A minap egy vacsorán az asztalszomszédaim arról beszélgettek, milyen nagyszerű az a kép a királynőről amelyen William Hill előtt üldögél. Azt gondolták, igazi.

Akkoriban tehát az ikonok eltúlzásával kísérleteztem és Dianával és Marilynnel és a hírességek életünkben betöltött szerepének fontosságával. Hogyan kúsznak be a tömegek elméjébe anélkül, hogy tudnánk róla, és ez hogyan is történik. A kísérlet része volt, hogy én is hírességnek öltöztem. Ez én vagyok Dianaként. Úgy nézek ki, mint Myra Henley, a sorozatgyilkos. Ez is én vagyok mint a Királynő. Azután egy egész sorozatot készítettem Marilynről, minden idők legnagyobb ikonjáról. Megpróbáltam izgalmasabbá tenni azzal, hogy kapualjakból és redőnyökön keresztül fényképeztem, mindössze néhány szögből, hogy megalkossak egy valóságot, amely nyilvánvalóan teljes egészében szerkesztett. Ő a hasonmás, így ez a kép a becsapás egy igen jó példája. Egyáltalán nem hasonlít Marilynre, de miután felötöztettük, felraktuk a parókát és a sminket, pontosan úgy nézett ki, mint Marilyn. Olyannyira, hogy még a saját férje sem ismert rá, illetve a hasonmársra ezeken a fotókon, amit igen érdekesnek találok. Tehát mindez a galériákban is látható. Aztán készítettem egy könyvet. Akkoriban a BBC-nek is csináltam egy TV-sorozatot. Néhány állókép a sorozatból bekerült a könyvbe is.

Ám mindez igazi jogi problémákat okozott, mert valóságosnak tűnik, Így felmerült a kérdés, hogyan hidalható át mindez? Mert nyilvánvalóan ez kommentár napjaink kultúrájáról, miszerint lehetetlen eldönteni, mi valódi és mi nem. Miből tudjuk, ha ránézünk valamire, hogy az igazi vagy sem? Tehát véleményem szerint, fontos, hogy mindez megjelenjen, ám ugyanakkor össze is zavar minket, amely részemről szándékos, de ugyanakkor problémás bármely megnyilvánulási módon. Így minden művemen van egy megjegyzés, és egyfajta narratívot készítettem az európai és brit hírességekről, és kommenteket az ismert személyekről. Tudják, mit csinál Tony Blair az öltözködési tanácsadóval a magánéletben? Azokkal a képzetekkel is foglalkoztam, amelyek Bin Ladenről Saddam Husseinről terjedtek el, az iraki előtti háborúkhoz fűződő kapcsolatukról, és hogy mi lesz a monarchia sorsa, mert a brit nyilvánosság, úgy hiszem, Vilmost látná szívesebben a trónon, nem Károlyt.

És ez a kívánság, illetve vágy az, amivel a munkám során foglalkozom. Maguk a hírességek nem igazán érdekelnek. A hírességekről bennünk kialakult kép érdekel. Néhány hasonmás igazán érdekessé teszi őket. Lehetetlen eldönteni, hogy igaziak-e vagy sem.

Készítettem egy reklámkampányt a Schweppesnek, ami tulajdonképpen a Coca Cola, amely jogi szempontból igazán érdekes volt. Nagyon üzleti, de nehéz volt elkészíteni, mert a művészetem része. Nem voltam biztos benne, hogy valóban reklámot kellene készítenem, így olyan munkát késztettem, amely semmilyen értelemben nem kompromittáló, és ahol a mű sértetlensége is megmarad. Ám a jelentés megváltozott, amint rákerült a logó, hiszen így az értelmezés minden lehetséges vonala a termék eladására szűkül le és ez minden, amit a néző csinál. A logó levétele utat nyit több lehetséges értelmezésnek és így nem lehet pontosan meghatározni a mű jelentését A meghatározottal ellentétben, amit a reklámok során láthatunk.

Ez a kép meglehetősen érdekes, azt hiszem, három éve késztettük, és Kamillát ábrázolja az esküvői ruhájában. A képet majdnem újra felhasználtak mostanában az esküvője előtt. Tony Blair és Cherie - megint előjöttek a jogi kérdések, ezért nagyon óvatosnak kellett lennünk. Mivel ez egy nagy cég, a következő rövid mondatot, "Shh... tudod, ezek valójában nem is ők", a kép szélére raktuk. Ez Margaret Thatcher amint meglátogatja Jeffrey Archert a börtönben.

Aztán a Selfridges felkért, hogy készítsek egy kirakatsorozatot. Építettem egy szaunával felszerelt fürdőt az egyik kirakatukban és kis jeleneteket készítettem. Élő jeleneteket a hasonmásokkal a kirakatokban, amelyek teljesen bepárásodtak. Ez Tony Blair amint olvas és a beszédét gyakorolja. Carol Caplinnel a kirakatban jógázva, Sven Ulrika Jonssonnal flörtölve, akivel akkoriban viszonya volt. Mindez nagy sikert aratott, mert egy nappal később a képek a sajtóban is megjelentek ott voltak minden egyes újságban, napilapban és pletykalapban. Kisebbfajta útakadály lett belőle, ami gondot okozott, mert a rendőrség folymatosan próbálta távol tartani a tömeget. Ugyanakkor jó móka is volt - nagy élmény volt számomra, hogy igazi előadást készíthettem. Az emberek fényképeket is készítettek, így a jelenetek mms formájában a világ minden részére eljutottak, méghozzá nagyon gyorsan. A sajtó állandóan interjút kért, vagy a könyvemet dedikáltam. (Nevetés)

Itt további képeket láthatnak: egy új könyvön dolgozom a Taschen kiadóval, amely már a világpiacra készül. Az előző könyvem csak a brit piacra szántam, Úgy hiszem, mindez viccesnek nevezhető. Úgy gondolom, meglehetősen humortalan háttértől indultam, komoly szándékkal. Aztán hirtelen a munkám viccessé vált. Azt hiszem, nem számít, hogy bizonyos értelemben a munkám humorosnak tekinthető, számomra ez az egyik útja annak boncolgatásának, milyen fontos az ábrázolás. és hogyan jutunk minden információnkhoz az ábrázoláson keresztül. Ez az információszerzés egy nagyon gyors módja, ám ugyanakkor nagyon nehéz is, ha megfelelően konstruált, és természetesen az ikonikus ábrázolás megalkotásának különböző technikái vannak.

Gondolok itt ezekre a képekre, például, amelyek pillanatképnek tűnnek, mert jól összefoglalja, mit is csinálhat Elton a magánéletében. és azt is, mi történhet Saddam Husseinnel és George Bushsal, amint fejjel lefelé olvassa a Koránt. Itt van például George Bush, amint célbalövést gyakorol Bin Ladenen és Michael Moore-on. Aztán megváltoztatjuk a képet, amire céloz, és hirtelen meglehetősen ijesztő és kevésbé érthető lesz.(Nevetés) Tony Blair lovaglózsámolyként használva, A nevető Rumsfeld és Bush Abu Ghraib néhány fotójával a háttérben, és a komoly vagy intellektuális Bush. Ezek a képek arra is reagálnak, mi történik a színfalak mögött, ahogyan ma már mindannyian tudjuk, mi is folyik valójában a börtönökben. És valójában George Bush és Tony Blair mindeközben nagyon jól szórakozik.

Ezek a kommentárok mind a hírességekről kialakult nézeteinken alapulnak. Mit csinálhat Jack Nicholson hírességként. A minap volt egy kisebb koccanása és golfütővel püfölte a másik sofőrt. Tudják, nagyon nehéz hasonmásokat találni, így állandóan embereket szólítok le az utcán és megpróbálom rávenni őket, hogy jöjjenek és szerepeljenek az egyik fotómon vagy filmemben. Időnként az igazi hírességet szólítom le, mert összetévesztem őket valakivel, aki úgy néz ki, mint ők, ami nagyon kínos.

A Guardiannal is dolgoztam, hetente egy oldalas cikket készítettem egy adott témához, ami nagyon érdekes. Úgy értem egy bizonyos téma alapján dolgozni. Jamie Oliver és az iskolai étkezés. Bush és Blair nem boldogul a muszlim kultúrával. Az a bizonyos vadászat dolog és a királyi család, akik megtagadták a vadászat beszüntetését. A tsunami eseményei. És nyilvánvalóan Harry. Blair Gordon Brownnal kapcsolatos nézetei, melyeket nagyon érdekesnek találok. Condi és Bush. Úgy döntöttem, ezt a képet is megmutatom, a fenntartásaim ellenére. Egy éve késztettem és jól mutatja, hogyan változnak a jelentések a szörnyűségnek köszönhetően, ami történt. Ám a félelem már ezelőtt beköltözött az elménkbe. Ezért készült ez a kép egy éve. És ma teljesen mást jelent. Kérem, nézzék meg a következő néhány videoklipet is.

Chris Anderson: Köszönjük.