Ali Carr-Chellman: Fiúk tanulási kedvének visszaszerzése videojátékokkal

Azért vagyok itt, hogy elmondjam hogy van egy probléma a fiúkkal, és ez egy igen súlyos probléma a fiúkkal. A kultúrájuk nem való az iskolába. És megosztom Önökkel, hogy milyen módszerekre gondolhatunk ezen problémák leküzdéséhez. Azzal kezdeném, hogy ő egy fiú, és ő egy lány. Valószínűleg ezek a sztereotípiák vannak az ember fejében egy fiúról és egy lányról. Ha önök számára ezzel leírtam a nemeket, akkor figyelmen kívül hagyhatják a mondanivalómat. Nem ezt fogom tenni, nem áll érdekemben ezt tenni. Ő egy másféle fiú és egy másféle lány. Amire rá szeretnék mutatni, hogy nem minden fiú él azon merev kereten belül, amiről úgy gondolkodunk, hogy fiú, és lány. És nem minden lány él azon merev keretek között amikre egy lány esetében gondolnánk. Az igazat megvallva, a legtöbb fiúnak van egy bizonyos világa és az legtöbb lánynak is van egy bizonyos világa. A lényeg, hogy a fiúk életmódja és kultúrája nem működik jól iskolai keretek között.

Ezt honnan tudjuk? A '100 Lány' projektben találhatunk néhány igen jó statisztikát. Példaképp minden 100 felfüggesztett iskolás lányra 250 felfüggesztett fiú esik. Minden 100 eltanácsolt lányra pedig 335 hasonló sorsú fiú jut. Minden 100 gyógypedagógiára szoruló lányra 217 fiú esik. Minden 100 tanulászavaros lányra 276 fiú jut. Minden 100 olyan lányra, akit érzelmi zavarral diagnosztizálnak 324 fiú esik. És mellesleg ezek a számok jelentősen magasabbak, ha az ember fekete bőrűnek születik, vagy szegénynek, vagy ha egy túlzsúfolt iskolába kerül. És amennyiben fiú vagy, négyszer annyi eséllyel diagnosztizálnak figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral.

Ne felejtsük el az érem másik oldalát. Az is fontos, hogy felismerjük, hogy nőknek is szűkségük van segítségre az iskolákban, hogy a fizetésük jelentősen alacsonyabb, még ha ugyanazon munkát is végzik, és hogy a lányok még mindig küzdenek a matekkal és a természettudományokkal. Ez mind igaz. De ez még nem ok arra, hogy elvonjuk a figyelmet a 3-13 éves fiúk műveltségi szükségletéről. És nem is tehetjük. Valójában az lenne a dolgunk hogy tanuljunk a lányoktól, hiszen a kezdeményezések és tervezetek amiket életre hívtak a mérnöki, tudományos és matematikai pályán lévő nők részére fantasztikusak. Nagyon sok jót tettek az ilyen helyzetű lányokért És azon kellene törnünk a fejünket, hogy hogyan tehetnénk róla, hogy a fiúkkal is ez megtörténjen már a korai éveikben.

Még idősebb korban is avval szembesülünk hogy nincs minden rendben. Ha az egyetemeket vesszük számba, a bachelor diplomák 60 százalékát nők szerzik, ami egy jelentős változás. Az igazat megvallva, az egyetemi ügyintézők kellemetlennek érzik hogy lassan eljutunk oda, hogy 70 százalékban nők képviseltetik magukat az egyetemeken.. Ez igazán zavarja az egyetemek ügyintézőit, hiszen lányok nem szeretnének olyan iskolába járni ahol nincsenek fiúk. És egymás után alapulnak a férfi központok illetve férfi tanulmányok hogy szorosabban kössék a férfiakat az egyetem tapasztalataikkal. Ha megkérdez egy tanárt, valószínűleg ezt mondja: Ah, igen, videojátékokon játszanak és szerencsejátékoznak az interneten éjszakákon át, és World of Warcraftoznak. És ez befolyásolja a tanulmányi eredményeiket. Tudják mit? A videojáték nem indok. A videojáték a tünet. Már sokkal azelőtt elment a kedvük, mielőtt idejöttek.

Szóval beszéljünk arról, hogy miért ment el a kedvük valamikor 3 és 13 éves koruk között. Azt hiszem három oka van annak, hogy a fiúk nincsenek szinkronban a mai iskolák kultúrájával. Az első a zéró-tolerancia. Egy óvónő ismerősöm kisfia odaajándékozta az összes játékát, amiket ezek után végig kellett nézni és kiszedni az összes kis műanyag pisztolyt. Nem lehetnek kis műanyag kések, kardok, balták és hasonló dolgok egy óvodai teremben. Mitől félünk, mit kezd egy fiatalember egy műanyagpisztolyjal? Most komolyan. Ő az élő bizonyíték arra, ma már nem lehet a játszótéren balhézni. Azért nem vagyok az agresszió szószólója. Nem azt javaslom, hogy engedjünk pisztolyokat illetve késeket az iskolákba. De amikor arról van szó hogy egy középiskolás mintagyereket akinek a parkolóban áll a lezárt autója ahol a bicskáját tartja fel kellene függeszteni, úgy gondolom egy kicsit messzire mentünk a zéró-toleranciával.

A fiúk fogalmazásainál is hasonlóképpen bezavar a zéró tolerancia elve. Számos iskolában nem írhatsz fogalmazást semmiről, aminek köze van az erőszakhoz. Nem lehet írni semmiről, aminek köze van videojátékokhoz - ezek tabu témák. Ezek után hazajön a fiú az iskolából, és azt mondja "Utálok írni." "És miért utálsz írni fiam? Mi a gond az írással?" "Mindig azt kell írni, amit mondanak." "Rendben, és miről kell írnod?" "Verseket. Verseket kell írnom. Meg az élet apró örömeiről. Nem akarok ilyesmiről írni." Hát rendben. És mit szeretnél írni? Miről szeretnél írni? Videojátékokról szeretnék írni. Arról ahogy szintet lépek. Erről a hihetetlenül érdekes világról szeretnék írni. Egy tornádóról szeretnék írni, ami berobban a házunkba, és kitöri az ablakokat és széttöri a bútorokat és mindenkit megöl." "Hát legyen. Rendben." Ha ezt egy tanárnak elmondják akkor teljes komolysággal azt kérdezi: "Nem kellene elküldeni a gyermeket pszichológushoz?" A válasz nem, hiszen ő egy csak egy fiú. Csak egy kissrác. Ilyen dolgokat írni az iskolában nem lehet.

Tehát ez az első ok: a zéró-tolerancia elve és működésképtelensége. A másik ok arra, hogy a fiúk kultúrája miért nincs szinkronban az iskoláéval: Egyre kevesebb a férfi tanár. A 15 év felettiek számára talán ez nem érthető, hiszen az elmúlt 10 évben az általános iskolai férfi tanárok száma a felére csökkent. 14 százalékról hétre esett. Ez azt jelenti, hogy a 93 százaléka azon tanároknak akik a kisfiúkat alsó tagozaton tanítják, nők. Mi gond van ezzel? A nők nagyszerűek. Tényleg, teljes mértékben. De a férfi példaképek akik azt mondják, hogy jó dolog okosnak lenni -- van nekik apjuk, lelkipásztoruk, ifivezetőjük, de végül is, heti öt nap, napi hat órát az osztályteremben töltenek. És a legtöbb ilyen osztályteremben nem találni férfit. És azt gondolják, ez a hely nem a fiúknak való. Ez a kislányok helye. És nekem ez nem megy, úgyhogy inkább játszom a számítógépen, elkezdek sportolni, vagy valami ilyesmi, hiszen nyilvánvalóan nem tartozom ide. A férfiak nem tartoznak ide, ez nyilvánvaló.

Ez lenne a legközvetlenebb módja hogy megértsük mi történik. Kevésbé közvetlenül, egy férfi jelenlétének hiánya - vegyünk szemügyre egy tanári szobát, ahol a tanárok arról beszélnek hogy Joey és Johnny a játszótéren verekedtek. "Mit kezdjünk ezekkel a srácokkal" A kérdésre adott válasz attól függ, kik ülnek az asztal körül. Ülnek ott férfiak? Ülnek ott anyák, akik már felneveltek egy fiúgyermeket? Higyjék el, a beszélgetés más lesz attól függően, hogy kik ülnek az asztal körül.

A harmadik oka annak, hogy a srácok nem veszik fel az iskola ritmusát: Emberek, az óvoda az új második osztály. Elég durván sűrítik a tananyagot manapság. Három évesen jobban teszed, ha le tudod írni folyékonyan a nevedet, ellenkező esetben lemaradtál a fejlődésben. Első osztályos korban bekezdésnyi szövegeket kell tudni felolvasni képekkel vagy esetleg képek nélkül, Egy 25-30 oldalas könyvből. Ha nem megy, akkor nagy eséllyel külön olvasásórára kell járni. Ha megkérdezik ezen különórák tanárait, azt fogják mondani: Minden lányra 4-5 fiú jut ezen foglalkozásokon az alsó tagozaton.

A problémának a gyökere, hogy a fiúk számára ez azt üzeni, hogy "Azt kell tenned amit a tanár mond, minden esetben." A tanár fizetése pedig függ esélyegyenlőségi illetve tehetséggondozási eredményektől, felelősségtől és teszteredményektől, minden ilyesmitől. Szóval ki kell találnia egy módszert, hogy végigvezesse az összes fiút a tanterven és a lányokat. Ez a sűrített tanterv rossz minden aktív gyermek számára És a következő történik: azt mondja: "Kérlek, üljetek le, maradjatok csendben, tegyétek amit mondok, tartsátok be a szabályokat osszátok be az időtöket, koncentráljatok, legyetek kislányok." Ezt mondja nekik. Közvetve, ezt mondja nekik. És ez egy súlyos probléma. De mi a forrása? Mi vagyunk a forrása. (Nevetés) Azt szeretnénk, ha a kisbabánk 6 hónaposan már tudna olvasni. Látták a reklámokat? Lake Wobegonban szeretnék élni, ahol minden gyermek átlagon felüli. De ez egyáltalán nem egészséges a gyermekek számára. A fejlődésük szempontjából nem megfelelő, és kifejezetten rossz a fiúk számára.

Akkor mit tegyünk? A saját világukban kell elkapnunk őket. Magunkat kell a fiúk kultúrájába helyeznünk. Meg kell változtatnunk az alsó tagozatos fiúk elfogadás-képét. Pontosabban, néhány nagyon konkrét dolgot tehetünk. Jobb játékokat teremthetünk. A legtöbb tanulási célra szolgáló szoftver manapság igazából egyenlő a tanulókártyákkal. Túlértékelt képzési és gyakorlási eszközök. Nincs olyan mélységük, olyan gazdag narratívájuk mint az igazán megnyerő számítógépes játékoknak, amelyek a fiúkat igazán érdeklik. Szóval jobb játékokat kell fejlesztenünk. Beszélnünk kell tanárokkal, szülőkkel az iskolák igazgatóságával és politikusokkal. Meg kell bizonyosodnunk, hogy az emberek megértik, hogy több férfira van szükség az iskola falai között. Vigyáznunk kell a zéró-tolerancia szabályokkal. Van ezeknek értelme? El kell gondolkoznunk, hogy hogyan lazítsunk a tanterven, ha lehetséges, annak érdekében hogy egy olyan légkört teremtsünk, ami kényelmesebb a fiúk számára. Az összes említett eszmecserének folynia kellene.

Van néhány nagyszerű példa iskolákra - a New York Times nemrég egy ilyen iskoláról írt. Egy játékfejlesztő a New School-ból készített egy csodálatos videojáték-iskolát. De ez csak néhány gyermek számára hasznos. Így nem alkalmas tömeges terjesztésre. Változtatnunk kell azon értékrenden amelyet a politikusok, az iskolák igazgatóságai, és a szülők képviselnek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad és mit nem manapság egy iskolában. Tőbb pénzt kell előteremtenünk játékfejlesztés céljára. Mert a jó játékok, az igazán jó játékok pénzbe kerülnek, és a World of Warcraft elég nagy költségvetéssel rendelkezik. A legtöbb oktatási célú játékra ez nem igaz. Hogy mivel kezdtük: én és a kollegáim, Mike Petner, Shawn Vashaf, ott kezdtük, hogy megfigyeltük a tanárok hozzáállását hogy kiderítsük mi igazából a véleményük a számítógépes játékról, és hogy mit mondanak róla. És kiderült, hogy azon gyermekekről, akik az iskolában a videojátékokról beszélnek lesajnálóan beszélnek. Azt mondják: "Persze, mindig csak arról beszélnek" A kis játékkatonáikról beszélnek, meg a kis teljesítményükről, vagy érdemrendjükről, akármi is legyen az. És mindíg erről a dologról beszélnek. " És úgy beszélnek róluk mintha ez így lenne normális. De ha ez a te kultúrád lenne, gondolj bele hogy esne neked. Igen csak kellemetlen a fogadó oldalán állni egy ilyen fajta beszédnek. Rettegnek mindentől, aminek köze van az erőszakhoz a zéró-tolerancia szabályok miatt. Teljesen biztosak hogy a szülők és a saját főnökeik soha nem egyeznének bele.

Tehát meg kellene értenünk a tanárok hozzáállását és találni kellene egy módszert hogy változtassunk rajta mégpedig úgy hogy nyitottabbak és elfogadóbbak legyenek a fiúk világával az osztálytermükben. Mert ha nem tesszük, akkor ott lesz a sok fiú általános iskola után, evvel a gondolattal: "Hát igen, ez a lányoknak való, és nem nekem. Nekem inkább a videojátékok és a sportok mennek." Ha változtatunk ezen problémákon, ha odafigyelünk rájuk, és újra megnyerjük a fiúkat hogy tanuljanak, az iskola befejeztével ez a gondolat lesz a fejükben: "Okos vagyok."

Köszönöm.

(Taps)