21 éve vagyok Afganisztánban. A Vöröskeresztnek dolgozom, és fizikoterapeuta vagyok. Munkám során karokat és lábakat készítek -- bár ez nem teljesen igaz. Többet teszünk ennél. A betegeinknek, az afgán mozgássérülteknek, először is fizikai rehabilitációt, majd társadalmi reintegrációt nyújtunk. Ez egy nagyon logikus terv, de ez nem volt mindig így. Sok éven át, csak művégtagokat biztosítottunk nekik. Sok évbe telt, hogy a program azzá váljon, ami most.
Ma, elmondok önöknek egy történetet, egy nagy változás történetét, és azon emberek történetét, akik ezt a változást lehetővé tették. 1990-ben érkeztem Afganisztánba, hogy egy kórházban dolgozzak háborús sebesültekkel. És aztán nem csak háborús sebesültekkel, de bármilyen beteggel. Szintén dolgoztam az ortopédiai központban, ahogy nevezzük. Ez az a hely, ahol a lábakat készítjük. Abban az időben egy furcsa helyzetben találtam magamat. Nem éreztem magam teljesen felkészülve erre a munkára. Oly sok volt a tanulnivaló. Olyan sok volt számomra az új dolog. De egy csodálatos munka volt. De ahogy a harcok erősödtek, a fizikai rehabilitációt felfüggesztették. Nagyon sok más dolgot kellett tenni. Tehát az ortopédiai központot bezárták, mert a fizikai rehabilitációt nem tartották elsődlegesnek. Furcsa érzés volt. Akárhogyis, tudják minden alkalommal, mikor elmondom ezt a beszédet -- mert nem ez az első -- de ez egy érzelem. Valami, ami a múltból bukkan elő. 21 év, de még mindig mind ott van.
Tehát, 1992-ben, a modzsahedek elfoglalták Afganisztánt. És az ortopédiai központ bezárt. Engem a hajléktalanokhoz osztottak, a lakóhelyüket elhagyni kényszerülőkhöz. De egy nap, valami történt. Épp úton voltam vissza egy nagy ételosztásról egy mecsetből, ahol emberek százai laktak borzalmas körülmények között. Csak haza akartam érni. Vezettem. Tudják, amikor csak el akarod felejteni, nem akarsz semmit látni, és csak be akarsz menni a szobádba, és bezárni magad és azt mondani 'Ennyi elég.' Egy bomba hullott nem messze a kocsimtól -- jó, elég messze, de nagy volt a hangja. És mindenki eltűnt az utcáról. Az autók is eltűntek. Én lebuktam. És egyetlen alak maradt az utca közepén. Egy tolószékes férfi volt, aki kétségbeesetten próbált arrébb mozdulni.
Hát nem vagyok egy kifejezetten bátor ember, be kell, hogy valljam, de nem tudtam csak úgy semmibe venni. Szóval megállítottam a kocsit és mentem segíteni. A férfinek nem voltak lábai, és csak egy karja. Mögötte volt egy gyermek, a fia, vörös arccal próbálta tolni az apját. Tehát elvittem egy biztonságos helyre. És kérdem tőle, 'Mit csinálsz az utcán, ilyen helyzetben?' 'Dolgozom,' mondta. És én tűnődtem, vajon mit? És akkor kérdeztem valami még butábbat: 'Miért nincsen protézised? Miért nincsenek műlábaid?' És ő azt mondta, 'A Vöröskereszt bezárt.' Hát gondolkodás nékül, azt mondtam neki 'Gyere el holnap. Mi majd ellátunk egy pár lábbal.' A férfi, akinek a neve Mahmoud volt, és a gyermek, akié Rafi, elmentek. És én azt mondtam, 'Te jó ég. Mit mondtam?' A központ bezárt, személyzet nincs. Talán a gépek is elromlottak. Ki fog ennek az embernek lábakat készíteni?' Szóval reménykedtem, hogy nem jön el. Ezek Kabul utcái voltak azokban a napokban. Szóval azt mondtam, 'Hát adok neki valami pénzt.'
És a következő nap, elmentem az ortopédiai központba. És beszéltem a kapuőrrel. Készenálltam, hogy azt mondjam, 'Figyelj, ha ez és ez idejön holnap, kérlek mondd meg neki, hogy ez egy tévedés volt! Nem lehet semmit tenni. Adj neki valami pénzt!' De Mahmoud és a fia már ott voltak. És nem voltak egyedül. 15, talán 20 hozzá hasonló ember várt ott. És volt ott néhány alkalmazott is. Köztük volt az én jobbkezem, Najmuddin. És a kapuőr azt mondta nekem, 'Minden nap eljönnek, hogy talán nyitva találják a központot.' Azt mondtam, 'Nem. El kell mennünk. Nem maradhatunk itt.' Bombáztak -- nem túl közel -- de hallani lehetett a bombak zaját. Tehát, 'Nem maradhatunk itt, ez veszélyes. Ez nem egy prioritás.' De Najmuddin azt mondta nekem, 'Nézd, most már itt vagyunk.' Legalább elkezdhetjük a művégtagok javítását, a töröttekét, és talán próbálhatunk tenni valamit az olyan emberekért, mint Mahmoud.' Azt mondtam, 'Nem, kérlek. Azt nem tehetjük! Nagyon veszélyes. Más dolgokat kell tennünk!' De ragaszkodtak hozzá. Amikor 20 ember áll előtted, és téged néznek, és te vagy az akinek döntenie kell...
Tehát elkezdtünk néhány javítást. És egyike a terapeutáknak jelentette, hogy Mahmoud kaphat új lábat, de nem azonnal. A lábai meg voltak duzzadva, és a térdei merevek voltak, tehát sok felkészítésre volt szüksége. Higgyék el nekem, aggódtam, mert megszegtem a szabályokat. Olyasmit csináltam, amit nem lett volna szabad. Este, elmentem a főhadiszállásra beszélni a főnökökkel, és elmondtam nekik -- hazudtam --, azt mondtam, 'Figyeljenek, elkezdünk néhány órában egy nap, csak néhány javítást.' Talán némelyikük itt van most.
És elkezdtük. Dolgoztam, mindennap mentem, hogy a hontalanokkal dolgozzak. És Najmuddin ott volt, mindent megcsinált és jelentett a betegekről. Mondta nekem, 'Jönnek a betegek.' Tudtuk, hogy sokkal több beteg nem jöhet, akadályozták őket a harcok. De emberek mégis jöttek. És Mahmoud eljött minden nap. És lassan, lassan, hét, hét után, a lábai feljlődtek. Elkészítettük a törzset vagy az öntött protézist, és elkezdődött az igazi fizikai rehabilitáció. Eljött minden nap, át a frontvonalon. Néhány alkalommal én is átjöttem a frontvonalon, azon a helyen, ahol Mahmoud és a fia keltek át. Elmondom önöknek, az valami olyan vészjósló, hogy levagyok nyűgözve, hogy ő minden nap meg tudta tenni.
De legvégül, elérkezett a nagy nap. Mahmoudot készültünk útjára bocsátani új lábaival. Április volt, emlékszem, egy nagyon gyönyörű nap. Április Kabulban gyönyörű, tele rózsákkal, tele virágokkal. Semmiképpen nem maradhattunk bent, azzal a sok homokzsákkal az ablakban. Nagyon szomorú, sötét. Így hát választottunk egy kis helyet a kertben. És Mahmoud feltette a műlábait, és a többi beteg is így tett, és elkezdtek gyakorolni az utolsó alkalommal, elbocsájtásuk előtt.
Hirtelen, harc tört ki. Két csapat modzsahed kezdett el harcolni. Hallottuk a levegőben a golyók süvítését. Nekiiramodtunk, mindannyian, a menedék felé. Mahmoud megragadta a fiát, én másvalakit ragadtam meg. Mindenki megragadott valamit. És futottunk. Tudják, 50 méter lehet egy hosszú táv, ha teljesen védtelen az ember, de nekünk sikerült elérnünk a menedéket. Bent, mindannyian lihegve, ültem egy pillanatig, mikor meghallottam, ahogy Rafi azt mondja az apjának, 'Apa, gyorsabban futsz nálam.' (Nevetés) És Mahmoud, 'Persze, hogy így van. Tudok futni, és most már járhatsz iskolába. Nem kell, hogy egész nap velem maradj, hogy a tolószékemet told.' Később, hazavittük őket. És soha nem felejtem el, Mahmoud és a fia, ahogy együtt sétálnak az üres tolószéket tolva. És ekkor megértettem, hogy a fizikai rehabilitáció igenis prioritás. A méltóság nem várhat jobb időkre.
Attól a naptól kezdve, nem zártunk be egyetlen napra sem. Hát néha felfüggesztettünk néhány órára, de soha, soha nem zártunk be újra. Mahmouddal egy évvel később találkoztam. Jó állapotban volt -- egy kicsit vékonyabb. Le kellett cserélnie a protézisét -- egy új párra. Kérdeztem a fiáról. Azt mondta, 'Iskolába jár. Elég jól tanul.' De megértettem, hogy mondani akar még valamit. Tehát megkérdeztem, 'Mi az?' Izzadt. Nagyon szégyellte magát. És ott állt előttem, fejét leszegve. Azt monda, 'Megtanítottál járni. Nagyon szépen köszönöm. Most segíts, hogy ne legyek többé koldus!' Ez volt a munkája. 'A gyermekeim nőnek. Szégyellem magam. Nem akarom, hogy gyötörje őket az iskolában a többi diák.' Azt mondtam, 'Oké.' Azt gondoltam, mennyi pénz van a zsebemben? Csak, hogy adjak neki valami pénzt. Ez a legegyszerűbb módszer. Olvasott a gondolataimban, és azt mondta, 'Munkát keresek.' És aztán mondott még valamit, amit nem felejtek el, amíg élek. Azt mondta, 'Én egy embertöredék vagyok, de ha segítesz rajtam, megteszek mindent, még ha földön is kell csúsznom.' És aztán leült. Én is leültem, libabőrös voltam mindenütt.
Lábatlan, egyetlen karral, analfabéta, szakképzetlen -- milyen munka való neki? Najmuddin azt mondta nekem, 'Hát van egy üresedésünk az asztalos részlegben.' 'Mi?' Mondtam, 'Állj!' 'Hát igen, növelnünk kell a lábak gyártását! Fel kell vennünk valakit, hogy ragassza és csavarozza a talpakat! Növelnünk kell a termelést!' 'Tessék?' Nem tudtam elhinni. És aztán azt mondta, 'Nem, tudjuk módosítani a munkapadot, talán betenni egy speciális hokedlit, egy speciális üllőt, speciális satut, és talán egy elektromos csavarhúzót.' Azt mondtam, 'Nézd, ez őrültség! És kegyetlen bármi ilyesmire gondolni. Ez egy gyártósor, és ráadásul nagyon gyors. Kegyetlenség felajánlani neki egy munkát, mikor tudjuk, hogy belebukik.' De Najmuddinnal nem lehet beszélni. Tehát az egyetlen dolog amit ki tudtam csikarni, az valamiféle kompromisszum volt. Csak egy hét -- egy hét próbaidő, egyetlen nappal se több. Egy héttel később, Mahmoud volt a leggyorsabb a gyártósoron. Mondtam Najmuddinnak, 'Ez egy trükk. Ezt nem hiszem el.' A termelés 20 százalékkal növekedett. 'Ez egy trükk, ez egy trükk,' mondtam én. És aztán bizonyítékot kértem. Igaz volt.
Najmuddin megjegyezte, hogy Mahmoudnak volt bizonyítani valója. Megértettem, hogy már megint tévedtem. Mahmoud magasabbnak tűnt. Emlekszem rá, ahogy a munkapad mögött ült, mosolyogva. Új ember volt, újra magasabb. Persze, megértettem, hogy ez tette magasabbá -- igen a lábai, köszönöm szépen -- de első lépésként, a méltóság. Visszaszerezte teljes méltóságát annak a munkának hála. Tehát, persze, megértettem. És új politikát kezdtünk -- egy teljesen más politikát. Úgy döntöttünk, hogy annyi mozgássérültet veszünk fel, amennyit lehetséges, hogy kiképezzük őket bármelyik lehetséges munkára. Ebből lett a 'pozitív diszkrimináció' politikája, ahogy most nevezzük.
És tudják mit? Ez mindenkinek jó. Mindenkinek a javára vált -- az alkalmazottaknak, persze, mert lett munkájuk és méltóságuk. De az újonnan jötteknek is. 7.000-en vannak minden évben -- emberek jönnek életükben először. És látniuk kellene az arcát ezeknek az embereknek, mikor rájönnek, hogy segítőik olyanok mint ők. Néha látni őket, néznek, 'Oh.' És látni az arcukat. És akkor a meglepetés reménnyé válik. És könnyű nekem is, hogy olyan valakit képezzek, aki már tapasztalta a fogyatékosságot. Hopp, sokkal gyorsabban tanulnak -- a motiváció, az empátia, amit a beteggel tudnak felépíteni teljesen más, teljesen. Embertöredékek nem léteznek.
A Mahmoudhoz hasolnló emberek a változás okozói. És amikor elkezdődik a változás, nem áll meg. Tehát az emberek foglalkoztatása, igen, de szintén elkezdtünk program projekteket mint mikrovállalkozás, oktatás. És amikor elkezded, nem tudod abbahagyni. Tehát csináltunk szakképzést, otthoni oktatást azoknak, akik nem tudtak iskolába járni. Fizikoterápiát lehet végezni, nem csak az ortopédiai központban, de emberek otthonában is. Mindig van egy jobb megoldás a dolgokra. Ez Najmuddin, a fehér köpenyben. Szörnyű Najmuddin, ez ő. Sokat tanultam olyan emberektől, mint Najmuddin, Mahmoud, Rafi. Ők az én tanáraim.
Van egy kívánságom, egy nagy kívánságom, hogy a munka és gondolatmenet ezen fajtája más országokban is megvalósuljon. Bőven van még háborús ország, mint Afganisztán. Lehetséges, és nem nehéz. Mindössze annyit kell tennünk, hogy hallgatunk azokra az emberekre, akiken segítenünk kellene, hogy részévé tegyük őket a döntéshozatali folyamatnak, és aztán, természetesen, alkalmazkodni. Ez az én nagy kívánságom.
Persze nem gondolom, hogy a változások mind végbementek Afganisztánban, egyáltalán nem. Haladunk tovább. Nemrég épphogy elkezdtünk egy programot, egy sportprogramot -- kosárlabda tolószékeseknek. Visszük a tolószékeket mindenhova. Számos csapatunk van Afganisztán fő területein. Eleinte, amikor Najmuddin elmondta nekem, 'El szeretnénk kezdeni,' Hezitáltam. Azt mondtam, 'Nem,' el tudják képzelni. Mondtam, 'Nem, nem, nem, nem, nem tudjuk.' Aztán megkérdeztem a szokásos kérdést: 'Ez prioritás? Ez tényleg szükséges?' Hát látniuk kéne most engem. Nem mulasztok el egyetlenegy edzést sem. A meccs előtti éjszakán nagyon izgulok. És látniuk kéne a meccs alatt. Kiabálok, mint egy igazi olasz.
Mi a következő? Mi lesz a következő változás? Hát még nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy Najmuddin és barátai már forgatnak valamit a fejükben.
You can share this video by copying this HTML to your clipboard and pasting into your blog or web page. This video will play with subtitles.
You either have JavaScript turned off or have an old version of the Adobe Flash Player. To view this rating widget you
need to get the latest Flash player.
If your browser allows only "trusted sites" to execute Javascript, you should add the "googleapis.com" domain to your whitelist to allow our Flash detection to work properly.
Got an idea, question, or debate inspired by this talk? Start a TED Conversation.
Régen, Alberto Cairo klinikája Afganisztánban bezárt a harcok idejére. Most nyitva tartanak. A TEDxRC2 (az RC a Red Crosst vagyis a Vöröskeresztet és a Red Crescentet, a Vörösfélholdat jelenti), Cairo megosztja lenyűgöző történetét, hogy miért -- és hogyan talált rá az emberségre és a méltóságra a háború közepén.
Alberto Cairo leads the International Red Cross' orthopedic rehabilitation work in Afghanistan. Full bio »
Translated into Hungarian by Sara Heltai
Reviewed by Krisztian Stancz
Comments? Please email the translators above.
17:48 Posted: Feb 2011
Views 377,945 | Comments 147
10:41 Posted: Sep 2010
Views 180,575 | Comments 67
19:32 Posted: Apr 2010
Views 313,078 | Comments 135
Just follow the guidelines outlined under our Creative Commons license.
This comment will be attributed to . Not ? Sign Out.