Aimee Mullins 12 pár lába

Egy kb. 300 fős gyerekcsapatnak beszéltem hat-nyolc éveseknek, egy gyerekeknek szóló múzeumban és volt nálam egy zsák tele lábakkal hasonló azokhoz, amiket itt fogok mutatni és kipakoltam őket egy asztalra, hogy a gyerekek láthassák. És, tapasztalataim szerint, a gyerekek természetüktől fogva kíváncsiak azokra a dolgokra, amiket nem ismernek vagy nem értenek vagy idegen számukra. Csak akkor tanulnak meg félni ezektől a különbségektől, ha a felnőttekől ezt a viselkedést tanulják, ha leszoktatják őket a természetes kíváncsiságról vagy megfékezik a kérdezősködést abban a reményben, hogy illedelmes gyerek lesz belőlük. Úgyhogy elképzeltem az elsős tanárnénit az előtérben, ahogy mondja a kis rakoncátlanoknak, hogy "Bármit is tesztek, ne bámuljátok a lábát."

De persze pont ez lenne a lényeg. Hiszen épp ezért voltam ott, bámulásra és felfedezésre akartam őket rávenni. Úgyhogy megbeszéltem a felnőttekkel, hogy engedjék be a srácokat két percre, egyedül, felnőttek nélkül. Kinyílnak az ajtók, a srácok rárepülnek az asztalnyi lábra böködnek, nyúlkálnak, piszkálják a lábujjakat, próbálnak teljes súlyukkal ránehezedni a futólábra, csak hogy lássák, mi történik. És mondtam nekik: "Srácok, figyeljetek csak --- felébredtem ma reggel, és úgy döntöttem, hogy át akarok ugrani egy házat -- nem túl nagyot, csak egy két-három emeletest de ha most mondanotok kéne bármilyen állatot vagy szuperhőst vagy képregényhőst, akármit, ami csak eszetekbe jut, akkor milyen lábat csinálnátok nekem?

És egy hang azonnal felkiáltott: "Kenguru!" "Nem nem nem! Béka legyen!" "Nem, legyen Bigyó felügyelős!" Neeeem! Hihetetlen Családosat!" Meg hasonlókat, amiket... amikről nem is hallottam. És akkor az egyik nyolcéves azt mondta: "Hé, akkor már repülhetnél is, nem?" És az egész terem, velem együtt, így: "Ja." (nevetés) És csak így, egycsapásra átváltoztam olyan asszonyból, akire a gyerekek "fogyatékosként" tekintettek volna, olyasvalakivé, akinek olyan lehetőségei vannak, ami nekik nincs. Valakivé, akinek akár szuperképességei is lehetnek. Érdekes.

Néhányatokkal talán már találkoztam a 11 évvel ezelőtti TEDen, és rengeteget hallhattuk, hogy mekkora változást okozhat az ember életében ez a konferencia, akár hallgatóként, akár előadóként van itt, és én sem vagyok kivétel. A TED szó szerint a kilövőállása volt felfedezői életem következő évtizedének. Akkoriban az általam bemutatott lábak a végtagprotézisek csúcsát jelentették. Szőtt szénszálas futólábaim voltak egy gepárd hátsó lábáról mintázva amit láthattatok is tegnap a színpadon. És volt egy nagyon élethű, életszerűen megfestett pár szilikonlábam.

Akkor megkaptam a lehetőséget, hogy felhívást intézzek a hagyományos, orvosi protézissel foglalkozó közösségen kívüli innovátoroknak hogy kamatoztassák tehetségüket a lábak építésének tudományában, illetve művészetében. Hogy ne skatulyázzuk be a formát, funkciót és esztétikát hanem különféle értékeket rendeljünk hozzájuk. Hát, szerencsémre rengetegen reagáltak a felhívásra, és az utazás elkezdődött - vicces módon épp egy TED látogatóval, Chee Perlmannel, aki talán ma is itt van valahol a közönség soraiban. Ő akkor az ID című magazin szerkesztője volt, és címplasztorit csinált belőlem.

Ez egy hihetetlen utazást indított el. Különös találkozásokban volt részem, számos meghívást kaptam világszerte hogy a gepárd-lábakról tartsak előadást. Az emberek odajöttek hozzám a konferencia után, a beszédem után, férfiak és nők, és a beszélgetés valahogy így zajlott: "Tudod Aimee, te nagyon szép vagy. Nem is tűnsz fogyatékosnak." (nevetés) Azt gondoltam: "Hát, ez óriási, mert nem is érzem magam fogyatékosnak." És a beszélgetés ráébresztett arra, hogy a szépség egy felfedezésre váró terület. Hogy kell kinéznie egy gyönyörű nőnek? Milyen a szexi test? És érdekes módon, az identitás nézőpontjából mit jelent fogyatékosnak lenni? Úgy értem, emberek -- Pamela Andersonnak több protézise van, mint nekem őt mégsem nevezi senki fogyatékosnak. (nevetés)

Szóval ez a magazin, Peter Saville grafikus segítségével, felkereste Alexander McQueen divattervezőt és Nick Knight fotóst, akiket ugyancsak érdekeltek ezek a kérdések. Így hát három hónappal a TED után egy Londonba tartó gépen találtam magam, életem első divatfotózásán, melynek az eredménye ez a címlap: Divatos sz-Épség Három hónapra rá a kifutón Alexander McQueen ruháit mutattam be egy kézzel faragott, tömör kőrisfa lábon. Senki sem tudta -- mindenki azt hitte, csupán egy fából készült csizma. Egyébként itt van nálam a színpadon: Szőlőindák, magnóliák, igazán elragadó. A költészet fontos. A költészet az, ami beemeli a banális, mellőzött tárgyakat a művészet birodalmába. Átalakítja azt, amitől az emberek féltek, valami mássá valamivé, amit érdemes megnézni és tovább nézni, és talán meg is érteni.

Ezt a következő kalandom során első kézből tanulhattam meg a művész, Matthew Barnes, a "The Cremaster Cycle" című filmópuszában. Itt csapott belém igazán a felismerés, hogy a lábaim hordható szobrok is lehetnek. És épp ezen a ponton kezdtem elszakadni az emberszerűség másolásának igényétől, mint az egyetlen esztétikai ideáltól. Úgyhogy elkészítettük azt, amit az emberek édesen üveglábnak hívtak bár valójában tökéletesen fényáteresztő poliuretánból készült, amiből a tekegolyó is készül. Nehéz! Aztán csináltuk ezt a lábat, ami a földbe van ültetve és krumpligyökérzet nő benne, meg a tetejéből cékla, és kedvesen pimasz lábujja van. Ez egy jó közeli róla. A másik szereplő egy fél-asszony, fél-gepárd volt -- egy kis hódolat a sportolói életszakaszomnak. 14 órányi mestersminkelésbe telt hogy olyan lény váljék belőlem, melynek kidolgozott mancsai, karmai, és mozgó farka van, mint egy gekkónak. (nevetés) Aztán itt egy másik láb, amin együtt dolgoztunk... olyan, mint egy medúza csápjai. Ugyancsak poliuretán És az egyetlen dolog, amire ezek a lábak alkalmasak, mármint a film kontextusán kívül, hogy felkorbácsolják az érzéseket, és beizzítsák a képzeletet. Szóval a hóbort fontos.

Ma már több mint egy tucat pár műlábam van, melyeket különböző emberek készítettek nekem, és mindegyikkel egész máshogy érzem a talajt a lábam alatt. Változtathatom a magasságomat is -- öt különböző magasság közül választhatok. (nevetés) Ma 185 centi vagyok. Ezt a pár lábat kicsit több, mint egy éve készíttettem Angliában, a Dorset Otropédián, és mikor hazahoztam Manhattanbe az első kimaradós estémen elmentem egy nagyon puccos buliba. Ott volt egy lány, aki évek óta ismert 175 centisként. Leesett az álla amint meglátott, és felkiáltott: "Milyen magas lettél!" Erre én: "Tudom. Mókás, nem igaz?" Úgy értem, egy kicsit olyan, mint tűsarokra tűsarkat felvenni, de egészen új kapcsolatom van az ajtófélfákkal amit sosem gondoltam volna. És rengeteg örömem telt benne. És akkor a barátnőm rámnézett, és azt mondta: "De Aimee, ez nem fair." (nevetés) (taps) És ami igazán hihetetlen, hogy tényleg komolyan gondolta. Nem fair, hogy tetszés szerint változtathatod a magasságod, amikor csak akarod.

És ekkor tudtam ekkor jöttem rá, hogy a társadalommal való párbeszéd gyökeresen megváltozott az elmúlt évtizedben. Már nem arról van szó, hogy legyőzzük a hiányosságainkat Inkább a gyarapodásról, a lehetőségekről. Egy művégtag már nem a veszteség pótlásának szükségességét jelképezi. Annak jelképe is lehet, hogy viselőjének hatalmában áll megteremteni bármit, amit akar a saját keretein belül. Így azok, akiket a társadalom egykor mozgássérültnek tekintett, saját identitásuk építészei lehetnek sőt, váltogathatják is az identitásukat azzal, hogy megtervezhetik saját testüket önhatalmúlag. És ami jelenleg a leginkább izgat az az, hogy a legújabb technológia -- mint a robotika, a bionika -- és az ősöreg költészet kombinálásával közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük kollektív emberségünket. Azt hiszem, hogy ha fel akarjuk fedezni az emberi mivoltunkban rejlő minden lehetőséget, akkor ünnepelnünk kell mindazt a szívbemarkoló erőt és dicső fogyatékosságot, amivel rendelkezünk. Shakespeare Shylockja jut eszembe: Ha megszúrtok, nem vérzünk-e, ha csiklandoztok, nem nevetünk-e?" Emberségünk az, és a benne rejlő minden lehetőség, ami gyönyörűvé tesz bennünket. Köszönöm. (taps)