Aimee Mullins a futásról

Cheryl: Aimee és én úgy gondoltuk -- Szia Aimee. Aimee Mullins: Szia

Cheryl: Aimee és én úgy gondoltuk, hogy beszélgetünk egy kicsit, és én szeretném ha elmondaná mindannyiunknak, hogy mi teszi őt egy különleges sportolóvá.

AM: Nos, azok számára, akik látták a képet a rövid életrajzomban lehet, hogy már elárulta. Mindkét lábam amputált és szárkapocscsontok nélkül születtem. Egyéves koromban amputáltak, és azóta úgy futok mint a fene, mindenhova.

Cheryl: Nos, miért nem mondod el nekik hogyan kerültél Georgetown-ba? Miért nem kezdjük ott?

AM: Negyedéves hallgató vagyok Georgetown-ban a Külügyi Szolgálat programban. Megnyertem egy teljes tanulmányi ösztöndíjat amikor végeztem a középiskolában. Minden évben három tanulót választanak ki az egész országból akik részt vesznek a nemzetközi ügyekben, így nyertem egy teljes utat Georgetown-ba és már négy éve vagyok ott. Imádom.

Cheryl: Amikor Aimee odament, úgy döntött, hogy érdekli az atlétikai pálya, így úgy döntött, hogy felhív valakit és kérdezősködni kezd róla. Nos, miért nem meséled el ezt a történetet?

AM: Igen. Szóval azt hiszem mindig is sportoltam. Softballoztam öt éven keresztül. Versenyszerűen síeltem a középiskolás éveim alatt, és kicsit nyugtalan lettem a főiskolán mert nem sportoltam úgy egy vagy két évig. Tudják én sohasem versenyeztem testi fogyatékosokkal. Mindig életerős atléták ellen versenyeztem. Ez minden, amit valaha is tudtam. Valójában nem találkoztam más amputálttal egészen 17 éves koromig. És hallottam, tudják, hogy találkozókat csinálnak a pályán a fogyatékkal élő futókkal és rájöttem, hogy ó, én erről nem is tudok, de mielőtt ítélkeznék, hadd menjek el és lássam miről szól ez. Tehát foglaltam egy repülőutat Bostonba még '95-ben, amikor 19 éves voltam, és határozottan én voltam a sötét ló ebben a versenyben. Addig még sohasem csináltam ilyet. Kimentem egy kavicsos pályára pár héttel a találkozó előtt, hogy lássam milyen messzire tudok futni és olyan 50 méter elég volt nekem, hogy lihegjek és ziháljak. Azok a lábaim fa és műanyag keverékből készültek, Velcro hevederekkel rögzítve... nagy, vastag, öt rétegű gyapjú zoknikkal rajtuk... tudják, nem a legkényelmesebb dolgok, de ez volt minden amit ismertem.

És ott vagyok Bostonban, olyan emberek ellen, akik szén-grafitból készült lábakat hordtak, és tudják, ilyen rezgéscsillapítókkal és mindenféle dolgokkal bennük, és úgy néztek rám, hogy rendben, tudjuk, hogy ki nem fogja megnyerni ezt a versenyt. És úgy mentem oda, azt várva... nem is tudom mit vártam... de tudják, amikor megláttam egy embert, akinek egy teljes lába hiányzott amint magasugrásra készül, elrugaszkodik egy lábon és ugrik 188 centit... Dan O'Brien 180 centit ugrott '96-ban Atlantában, úgy értem, tudják, ha ez ad valami összehasonlítást... ezek, tudják, tényleg kiváló sportolók a "sportoló" szó minősítése nélkül. És úgy döntöttem adok neki egy esélyt, tudják, hevesen dobogó szívvel, lefutottam az első versenyemet és megvertem az országos csúcs tartóját három század másodperccel, és első próbálkozásomra én lettem az országos csúcstartó.

És az emberek azt mondták, "Aimee, megvan benned a sebesség - a természet adta sebesség -- de nincs meg benned a készség vagy stílus a futáshoz. Nagyon összevissza futottál. Láttuk milyen keményen dolgoztál." Szóval úgy döntöttem felhívom a georgetowni futóedzőt. És hál' Istennek nem tudtam milyen nagy ember ő a futóvilágban. Öt Olimpiai bajnokot edzett és tudják az irodájának a fala a padlótól a plafonig tele van All America díjakkal, azoké az atlétáké akiket edzett, és egy eléggé ijesztő figura. Felhívtam és azt mondtam: "Figyeljen, futottam egy versenyen és nyertem és ...

(Nevetés)

Szeretném tudni, hogy tudja... Szeretném tudni, hogy beülhetnék-e néhány edzésére, hogy lássam miféle gyakorlatokat csinál meg ilyenek." Ez minden amit akartam - csak két edzés. Elmehetek és megnézhetem mit csinál? És azt mondta: "Nos, először találkoznunk kellene mielőtt bármit is eldöntünk." Tudják, azt gondolta, "Mibe keverem bele magamat?" Tehát találkoztam vele, bementem az irodájába, láttam azokat a posztereket és magazin borítókat azokkal, akiket ő edzett. Leültünk és beszélgettünk, és egy nagyszerű együttműködés lett belőle, mert korábban még sosem edzett fogyatékos atlétát, így nem voltak előítéletei, hogy mikre vagyok és mikre nem vagyok képes, engem meg korábban soha nem edzett senki, így történt, mintha, akkor kezdjük - kezdjünk neki ennek az útnak.

Kezdetben hetente négy napon rám szánta az ebédidejét, a szabadidejében, hogy elmenjek a pályára és edzzek vele. Tehát így találkoztam Frankkel. De ez '95 őszén volt, és akkor, a tél közeledtével azt mondta, "Tudod, eléggé jó vagy már. Futhatsz a női csapatunkkal." Mire én azt mondtam: "Nem, ugyan már" És ő azt mondta: "Nem, tényleg. Futhatsz. Futhatsz a női csapatunkkal. Szóval 1996 tavaszán azzal a céllal, hogy bejussak az amerikai Paralimpiai csapatba az a május gyorsan eljött, csatlakoztam a női futócsapathoz. És egyetlen fogyatékos sem csinált még ilyet - főiskolai szinten futni. Nem is tudom, kezdett egy érdekes keverékké válni.

Cheryl: Miért nem mondod el nekik, például - az Olimpiára készülve - történt néhány emlékezetes eset Georgetownban. Miért nem mondod el nekik? AM: Nos igen, tudják, mindent megnyertem amit egy fogyatékos megnyerhetett, mindent amiben versenyeztem - és tudják, Georgetown-ban edzeni, és tudván, hogy hozzá kell szoknom, hogy csak a hátát látom az versenyzők pólójának... a következő Flo-Jo ellen futok... és úgy néznek rám, mintha, Hmm, mi az, tudod, hogy mi folyik ott? És tudod, felhúzva a georgetowni szerelésemet és kimenni oda és tudva, hogy tudod, ahhoz, hogy jobb legyél - és én tényleg a legjobb vagyok az országban - tudod, olyanokkal kell edzenek, akik már születésüktől fogva jobbak, mint te.

Kimentem és eljutottam egészen a Keleti Bajnokságig, ami egyfajta bajnokság az évad végén, és nagyon-nagyon fontos. És ez az első... És csak akkor kaptam az új sprinter lábakat amiket láthattál az önéletrajzban... és akkor még nem jöttem rá, hogy az a sok izzadtság amit a zokniba került, egyfajta síkosítóként működött és úgymond dugattyúként mozogtam a tokban. És úgy a 85. méteremnél a 100 méteres sprintnél, teljes fényemben kiléptem a lábamból. Majdnem kijöttem belőle, nagyjából úgy 5000 ember előtt. És... úgy értem... megszégyenültem, és... mert jelölve voltam a 200 méterre, ami fél óra alatt lement.

(Nevetés)

Odamentem az edzőmhöz. "Kérlek ne akard, hogy megtegyem." Nem tudom megtenni ennyi ember előtt. Lejöttek a lábaim. 85-nél lejött, kizárt, hogy 200 métert lefussak. És ő csak ült ott. És könyörgésem süket fülekre talált - hála istennek - mert ő - tudják, a brooklyni férfi - egy nagy ember - azt mondta: "Aimee, és akkor mi van ha leesik a lábad? Felveszed és visszarakod azt a vackot, és befejezed az átkozott versenyt!"

(Taps) És így tettem. Tudják, ez, úgymond rendbe rakott engem. A helyes úton tartott.

Cheryl: Szóval Aimee eljut az 1996-os Paralimpiára és nagyon izgatott. A családja is eljön - ez egy nagy dolog. Ő most... két éve futsz?

AM: Nem, egy éve.

Cheryl: Egy éve. És miért nem mondod el nekik mi történt közvetlen mielőtt futni indultál?

AM: Rendben, nos, Atlanta. A Paralimpia, csak hogy tisztázzuk, az Olimpia a testi fogyatékosoknak - amputáltak, szélütéses emberek és kerekesszékes atléták - szemben a Speciális Olimpiával, ami a szellemi fogyatékosok számára van. Tehát itt vagyunk, úgy egy héttel az Olimpia után, Atlantában és teljesen el vagyok szállva a ténytől, tudják, egy évvel ezelőtt a salakos pályán nem tudtam lefutni 50 métert. És itt vagyok - soha nem veszítettem. Én állítottam be a rekordot az amerikai bajnokságon - az olimpiai selejtezőn - májusban, és tudják, biztos voltam benne, hogy aranyat viszek haza. Én voltam az egyetlen, amit kétoldali TA-nak hívnak - térd alatti. Én voltam az egyetlen nő aki távolugrásban indult. Épp végeztem a távolugrással, és a srác akinek mindkét lába hiányzott odajött hozzám és azt mondta: "Hogy csinálod ezt?" Sima talpat kellene használnunk, anélkül nem tudunk elrugaszkodni az ugródeszkáról." Azt mondtam: "Nos épp megcsináltam. Ezt nekem senki nem mondta."

Szóval vicces - 7,6 centire vagyok a világcsúcstól - és innen folytattam, tehát jelentkeztem a távolugrásra... jelentkeztem? Nem, kvalifikáltam magam a távolugrásra és a 100 méterre. És biztos vagyok benne. A szülővárosom újságjának a címlapjára kerültem, amit hat éven keresztül hordtam házhoz. Valahogy úgy éreztem magam, hogy eljött az én időm. A bemelegítő stadionban vagyunk - a bemelegítő pályán, ami néhány háztömbnyire van az Olimipiai stadiontól. És ezek a lábak, amelyeken álltam - amiket mindjárt meg is mutatok. Én voltam az első ember a világon ezeken a lábakon Én voltam a kísérleti nyúl - és megmondom őszintén, olyan voltam, mint egy túrista látványosság.

Mindenki képeket készített rólam, "Min fut ez a lány?" És állandóan körbenézek, hogy hol van az ellenfél? Ez az első nemzetközi találkozóm. Próbáltam mindenkiből kiszedni kicsoda, miféle, tudják, hogy kik ellen futok. "Ó Aimee, arra majd visszatérünk később." Időket akartam megtudni. "Ne aggódj, nagyszerűen csinálod." Mindez 20 perccel a verseny előtt, és aztán közzétették az eredményeket. Odamentem és néztem. És az én leggyorsabb időm - ami világcsúcs volt - 15.77 volt. És nézem: a következő pálya, a kettes, 12.8. Hármas pálya 12.5, négyes 12.2. Azt mondtam magamban: "Mi történik itt?" Betuszkoltak minket a buszba, és mindegyik nőnek hiányzott egy karja.

(Nevetés)

Szóval én csak, mint... És ők csak néztek rám, hogy melyik nem olyan, mint a másik. Én csak ülök ott "Ó istenem, ó istenem." Tudják, addig még sosem veszítettem, akár egy ösztöndíjról volt szó, vagy, tudják, öt aranyat nyertem amikor síeltem. És mindenben én voltam az első. És Geargetown, tudják, nagyszerű volt. Veszítettem, de az volt a legjobb edzés, mert ez Atlanta volt. Itt vagyunk, a krémek krémje, és kétség sem férhet hozzá, hogy veszíteni fogok. És tudják, arra gondoltam "Ó istenem, az egész családom, beszállt egy furgonba és elhajtott Pennsylvaniából." És én voltam az egyetlen női amerikai sprinter. Kihívtak minket és "Hölgyek, egy percük van." És amikor felcsatoltam a lábaimat és rémült voltam mert morajt hallottam a közönség felől, azoktól, akik elég közel álltak a startvonalhoz, hogy lássák. Én meg "Tudom! Nézzék! tudják. Ez így nem jó." És úgy gondoltam ez az utolsó kártyám amit kijátszhatok itt, ha nem győzöm le ezeket a lányokat, akkor egy kicsit összezavarom őket, tudják?

(Nevetés)

Teljesen olyan volt, mint a Rocky IV, olyan érzés mintha én lennék Németország ellen és mindenki más - Észtország és Lengyelország - ott volt az előfutamban. És aztán elsütötték a fegyvert és csak arra emlékszem, hogy utolsóként futottam be, a csalódottság könnyeivel küzdöttem és hihetetlen, hihetetlen volt az megsemmisítés érzése. És azon gondolkodtam, hogy miért csináltam ezt, mindent megnyertem és most arra gondoltam, hogy minek? És az a sok edzés, átalakítottam az életemet. Főiskolai futó lettem és egy Olimpiai atlétává váltam. És ez elgondolkodtatott azon, hogy az volt a célom, hogy oda kijussak. Egy évvel és három hónappal azelőtt határoztam el, hogy olimpiai atléta leszek és az életem ebbe az irányba ment, és egy darabig szeretném megtartani, és látni, hogy meddig tudok elérni.

És a tény, hogy segítséget kértem - hány ember ugrott rögtön? Hány ember adta nekem az idejét és tapasztalatát, és a türelmüket, azért, hogy velem foglalkozzanak? Olyan volt, mint egy közös dicsőség... ott volt 50 ember mögöttem akik csatlakoztak ehhez a hihetetlen élményhez, hogy kijussak Atlantába. Ma már ezt a fajta filozófiát alkalmazom mindenben amit teszek, hátradőlni és ráébredni a fejlődésre, hogy mennyivel kerültél közelebb ezen a napon ehhez a célhoz. Fontos a célra összpontosítani, de tudják, el kell ismerni a fejlődést az oda vezető úton és hogy hogyan fejlődtünk mint ember. Ez a teljesítmény úgy gondolom. Ez az igazi teljesítmény.

Cheryl: Miért nem mutatod meg nekik a lábaidat?

AM: Persze. Cheryl: Mutasd meg nekünk a többi lábat is.

AM: Nos, ezek a szép lábaim.

(Nevetés)

Nem, valójában ezek a kozmetikai lábaim, egyszerűen gyönyörűek. Jöjjenek fel és nézzék meg. Vannak rajta szőrszálak és festeni tudom a lábkörmeimet. És akár magas sarkú cipőt is tudok hordani. A férfiak nem tudják milyen érzés bemenni egy cipőboltba és megvenni bármit amit csak szeretnél. Cheryl: Ki kell választanod a magasságod? AM: Ki kell választanom a magasságom, pontosan.

(Nevetés)

Patrick Ewing, aki a Georgetownban játszott a 80-as években, visszajön minden nyáron. És állandóan viccelődtem rajta az edzőteremben mert lábsérüléssel jött be. Én meg "Vedd le! Ne aggódj miatta. Lehetsz 2,5 méter magas. Vedd csak le őket."

(Nevetés)

Ő nem találta annyira viccesnek mint én. Nos, ezek a futólábaim, szén-grafitból készültek, mint mondtam figyelnem kell a megfelelő foglalatra. Olyan sok lábam van itt. Ezek itt - nem akarod megfogni őket? Ezt a lábat olyasmikhez használom, mint a tenisz vagy a softball. Van benne rezgéscsillapító, olyan klassz "Shhhh" hangot ad ki amikor körbeugrálsz vele. Rendben. És ez a szilikon bigyó amivel körbeveszem, a szilikon tok amivel körbetekerem hogy fennmaradjon amikor izzadok, tudják olyankor kiugrom belőle.

Cheryl: Változik a magasságod?

AM: Ezekben?

Cheryl: Ezekben.

AM: Nem tudom. Nem hiszem. Nem hiszem. Talán egy kicsit magasabb vagyok. Igazából mindkettőt fel tudom tenni.

Cheryl: Nem nagyon tud ezeken a lábakon állni. Mozognia kell, szóval...

AM: Igen, mindenképpen mozognom kell, és az egyensúlyozás, úgymond, egy kisebbfajta művészet ezekben. De most a szilikon tok nélkül, megpróbálok belecsúszni. És ezeken futok, és sokkoltam a fél világot ezeken.

(Taps)

Elvileg ezek szimulálják egy sprinter lábformáját futás közben. Ha megnéznek egy sprintert, mindössze a lábujjpárnáik érik a talajt, tehát amikor ezeken a lábakon állok, a térdinaim és a fenékizmom összehúzódnak mintha lennének lábaim és a lábaimon a lábujjpárnáimon állnék.

(Közönség: Ki csinálta ezeket?)

AM: Egy cég San Diegoban, Flex-Foot a nevük. És én voltam a kísérleti nyúl, ahogyan remélem továbbra is az leszek minden új művégtagnál ami megjelenik. De igazából ezek - ahogyan mondtam - még csak prototípusok. Be kell szereznem néhány újat, mert a legutóbbi találkozón ahol voltam, olyan, mint egy nagy... Teljes kört ír le.

Moderátor: Aimee és ezek tervezője ott lesz a TED Med 2-n, és majd beszélünk velük a dizájnról.

AM: Így van.

Cheryl: Hogyne, nyugodtan.

AM: Tehát ezek a sprinter lábak, és most felvehetem a másikat...

Cheryl: Elmeséled ki tervezte a többi lábaidat?

AM: Igen. Ezeket Angliában egy Bournemouth nevű helyen szereztem, úgy két órányira délre Londontól, és az Egyesült Államokban csak nekem vannak ilyenek, ami bűn, mert olyan gyönyörűek. És nem csak a lábujjak és ezek miatt gondolom, ez, tudod, nekem, miközben a pályán egy komoly atléta vagyok, nőies akarok lenni a pályán kívül és úgy gondolom, fontos, hogy ne legyek korlátozva semmilyen formában, legyen szó akár mobilitásról, vagy akár a divatról. Úgy értem, imádom, hogy bárhová elmehetek és kiválaszthatom amit akarok, a cipőket amiket akarok, a szoknyákat amiket akarok, és remélem, hogy elhozhatom ezeket ide és hozzáférhetővé tehetem sok ember számára. Ezek is szilikonból vannak. Ez egy nagyon alap műláb itt lent. Ez itt olyan, mint egy Barbie láb.

(Nevetés)

Tényleg. Úgy értem, ez csak egyetlen helyzetben van, így egy 5 centis sarkat kell viselnem. És, ez tényleg - hadd vegyem le, hogy láthassák. Nem tudom mennyire látják, de tényleg olyan. Erezet van a lábakon, és aztán a sarkak, rózsaszínek, és az Achilles-inam - ami mozog egy kicsit. És ez tényleg eléggé lenyűgöző darab. Egy évvel és két héttel ezelőtt kaptam. És ez csak egy szilikon bőrdarab. Az történt két évvel ezelőtt, hogy ez az ember Belgiumban azt mondta, ha elmehetek Madame Tussauds viaszmúzeumába és megnézhetem Jerry Hall-t egészen a szeme színéig pontos másolatát, ami annyira életszerűen néz ki mintha lélegezne, miért nem tudnak egy olyan végtagot csinálni valakinek ami úgy néz ki, mint egy láb, vagy egy kar, vagy egy kéz? Hiszen csinálnak füleket égéssérülteknek. Lenyűgöző dolgokat csinálnak szilikonból.

Cheryl: Két kéttel ezelőtt Aimee jelölve volt az Év Sportolója díjra. Eljött a városba és elkezdett körberohanni, "vennem kell néhány új cipőt!" - mondogatta. Egy órával a díjkiosztó előtt vagyunk, és azt hitte, hogy egy 5 centis sarkat kapott, de valójában egy 7,6 centiset vett.

AM: És ez gond volt nekem, mert ez azt jelentette, hogy egész este azzal járkáltam.

Cheryl: 45 percig - szerencsére a szálloda fantasztikus volt. Találtak valakit aki eljött és lefűrészelte a cipőket.

(Nevetés)

AM: Azt mondtam a recepciósnak, feldúlt voltam, Cheryllel az oldalamon. Azt mondtam: "Nézze, van valaki, aki tud nekem segíteni, mert ez a gondom?" Először csak le akartak rázni azzal, hogy nézze, ha nem tetszenek a cipői, sajnálom. Már túl késő. "Nem, nem, nem, nem. Speciális lábaim vannak érti, amiknek 5 centis sarok kell. Nekem 7,6 centis sarkam van. Le kell belőle kicsit vágni." Rendben. Nem is igazán akartak odamenni. Hozzá sem akartak nyúlni. Végül megcsinálták. Nem, ezek a lábak nagyszerűek. Visszamegyek néhány hét múlva néhány fejlesztés miatt. Ilyen lábakat akarok, de lapos lábakhoz, hogy tudjak edzőcipőt hordani, mert ezekkel nem tudok. Szóval... Moderátor: Ennyi.

Cheryl: Ez Aimee Mullins.

(Taps)