Adam Savage megszállottságai

Úgy négy éve körül megjelent a New Yorkerben egy cikk egy csomó dodócsontról, amit Mauritius szigetén találtak egy gödörben. Mauritius egy pici sziget Madagaszkár keleti partjánál az Indiai-óceánban, és itt fedezték fel elsőként a dodómadarat, majd 150 éven belül ki is irtották. Mindenki izgatott lett az archeológiai lelet hírére, mert ez azt jelentette, hogy talán végre sikerül egy teljes dodócsontvázat összerakni.

Bár a világ összes múzeuma rendelkezik dodócsontvázakkal, senkinek, még a mauritiusi Természettudományi Múzeumnak sincs olyan csontváza, amelyet egyetlen dodó csontjaiból készítettek. Ez azért nem teljesen igaz. Igazából a British Museumnak volt egy egészben megmaradt dodója, egészen a 18. századig, amikor (mumifikálódott példány volt, bőr meg minden) egy takarékossági rohamukban levágták a fejét és a lábait, és a többit elégették egy tábortűzben. Ha most megnézed a honlapjukat, ezeket a darabokat bennhagyták a listában, azzal, hogy a többi elveszett egy tűzben.

Nem egészen őszinték. Na de mindegy. Ez a kép volt a cikk elején, és én egyike vagyok azoknak, akik szerint Tina Browntól nagy húzás volt, hogy lehozta a képeket a New Yorkerben, mert ez a kép óriási hatást tett rám. Rákattantam a témára, nemcsak magára a gyönyörű fotóra, a színeire, a kis mélységélességére, a részletességére, a drótra, itt a csőrön, amivel a restaurátor összerakta a csontvázat, egy egész történet van mögötte. És arra gondoltam, milyen csodás lenne ha nekem is lenne egy saját dodócsontvázam! (nevetés)

És így - fel szeretném hívni a figyelmet, hogy egész életemben megszállottja voltam bizonyos tárgyaknak és a történetüknek, és ez volt a legfrissebb. Úgyhogy elkezdtem keresgélni hátha valaki árul egy készletet, valami modellt, amit megszerezhetnék, de csak egy csomó referenciaanyagot találtam, sok csodálatos képet, dodócsontvázat egyet sem. De a baj már megtörtént. Párszáz dodócsontvázas képet elmentettem a "Kreatív Tervek" mappába, ami egy raktár az agyamnak, benne bármi, ami esetleg érdekelhet. Akárhányszor felmegyek az internetre, újabb adag cucc áramlik bele, a szép ékszerektől a légifényképekig minden. A kulcs, amit Lafayette grófja küldött George Washingtonnak a Bastille bevételének alkalmából. Orosz atombomba-indító kulcs. A felső képen az van, amit az eBayen találtam, az alsón az, ami csináltam magamnak, mert nem volt pénzem az eBayes változatra. Rohamosztagos jelmezek. Középfölde-térképek - azt ott én rajzoltam kézzel. Megvan a dodócsontvázas mappa. Tizenhétezer kép van benne - több, mint húsz gigabájt információ - és még mindig növekszik. És egy nap, pár héttel, vagy talán egy évvel később, a gyerekeimmel művészboltba mentünk, és agyagozáshoz való dolgokat vettünk - kézműves napra készültünk. Szintetikus agyagot, váznak való drótot és még néhány dolgot vettem. Lenéztem a szintetikus agyagra, és azt gondoltam, talán, igen, talán meg tudnám csinálni belőle a saját dodókoponyámat.

Meg kell mondjam, nem vagyok szobrász - elkötelezett modellkészítő vagyok. Adnak egy rajzot, egy lemásolandó kelléket, egy darut, állványzatot, jeleneteket a Star Wars-ból (főleg a Star Wars jeleneteket) és egész nap elvagyok ezekkel. Végülis 15 évig ebből éltem. De ha valami ilyesmit kell csinálnom - ezt a barátom, Mike Murnane, csinálta a Star Wars második részéhez makettnek - ez nem az én műfajom, ez valami olyasmi, amit mások csinálnak - sárkányokat, puha dolgokat.

Ugyanakkor úgy éreztem, elég dodókoponyát láttam már fényképen ahhoz, hogy képes legyek megérteni a topológiáját és talán készíteni egyet - mármint, annyira nehéz csak nem lehet. Kiválogattam tehát a legjobb képeket. Fogtam az összes hivatkozási forrást és ezt a gyönyörű darabot találtam. Ez egy eladó az eBayről; egy női - legalábbis úgy nézem, remélem, hogy egy női kéz. Feltételezve, hogy kb. a feleségem kezével egy méret lehet, megmértem a hüvelykujját és a koponya méretéhez hasonlítottam. Felnagyítottam életnagyságra, és ezt használtam a többi referenciaadattal együtt, összehasonlítva őket, kideríteni, hogy pl. a csőr pontosan mekkora legyen, milyen hosszú, satöbbi satöbbi.

Pár óra alatt elértem valamihez ami egy egész elfogadható dodókoponyának tűnt. És nem akartam folytatni, ez olyasmi, mint, tudják, amikor egy rettenetesen rendetlen szobát kell rendbetenni, egyszerre csak egy dolgot lehet megfogni, nem szabad a teljes egészet látni. Nem gondoltam a dodócsontvázra, csak észrevettem, hogy mikor befejeztem a koponyát, az összetartó vázat alkotó drót pont ott áll ki, ahol a gerincnek kellene lennie. Egy másik dolog, aminek az évek során megszállottjává váltam, a gerincek és csontvázak; párszázas gyűjteményem van belőlük. Tulajdonképpen értettem a csigolyák mechanikájához annyira, hogy elkezdjem utánozni. Így gombról gombra, csigolyáról csigolyára építkeztem. És a nap végére tulajdonképpen a kezemben volt egy hihető koponya, egy elfogadható gerinc és egy fél medencecsont.

És megint elkezdtem hivatkozási alapot keresgélni, mindent, ami csak volt - rajzokat, szép képeket. Ez a fickó - imádom ezt a fickót! Egy dodólábat berakott a szkennerbe - és mellé egy vonalzót. Ezt a pontosságot kerestem, és csak - minden egyes - minden egyes csontot megformáztam és elhelyeztem. És úgy - olyan kb. hat hét múlva befejeztem, lefestettem és felállítottam a saját dodócsontvázamat. Látható, még egy múzeumi címkét is csináltam hozzá ami a dodó történetét meséli el röviden. És a TAP Plastics csinált nekem egy - bár azt nem fényképeztem le - egy múzeumi vitrint. Nincs hely ilyenekre a házamban, de be kellett fejeznem, amit elkezdtem.

És ez varázslatos átalakulást jelentett az életemben. Ahogy már mondtam, az életem mindig is a tárgyak és a történeteik iránti rajongásról szólt, a megszerzésükről, elkészítésükről, csodálatukról, a bennük való elmerülésről. És itt ez a "Kreatív Tervek" mappa - rengeteg folyamatban lévő projekttel, és befejezettekkel, és olyanokkal, amiket majd egyszer el kell kezdenem, és dolgokkal, amiket talán szeretnék megvenni, birtokolni, és nézegetni, megfogdosni. De mostantól van egy új kategória: azoké a dolgoké, amiket szoborként alkothatok meg, ez valami más, ez - tudják, van egy saját R2D2-m, de az - őszintén, sokkal könnyebb, mint szobrászkodni.

Visszatértem tehát a "Kreatív Tervek" mappámhoz, végignéztem, és a Máltai Sólyomba botlottam. Ez vicces számomra: egy Hammett-regényben szereplő tárggyal szerelembe esni, mert ha igaz, hogy kétféle ember van a világon, a Chandler emberek és a Hammett emberek, akkor én abszolút Chandler fickó vagyok. De ebben az esetben, ez nem az íróról, a könyvről, a filmről vagy a történetről szól, hanem magáról a tárgyról. Ebben az esetben a tárgy több szinten is jelen van.

Először is, benne a világban. Ez a "Kniphausen Sólyom". Egy rituális kiöntőedény, amit 1700 körül készítettek egy svéd grófnak, és nagyon valószínű, hogy Hammett innen vette az ihletet a Máltai Sólyomhoz. Aztán ott van a kitalált madár, amit Hammett álmodott meg a könyvhöz. Szavakból épített motor, ami előreviszi a könyv cselekményét, és a filmét is, amelyben egy másik tárgy teremtődik meg: egy kellék, ami Hammett szavakból összerakott teremtményét testesíti meg, amit a Kniphauser Sólyom ihletett, és ez jelenti a sólymot a filmben. És van még egy negyedik szint is, ahol egy teljesen új tárgy kerül a világba: a filmben használt kellék, a dolog megtestesítője, önmagától egy másik dologgá válik, egy új vágy tárgyává.

Ekkor eljött a kutatás ideje. Már évekkel ezelőtt is kutakodtam egy kicsit, ezért volt ott a mappa. Vettem egy másolatot, egy rettenetes másolatot a Máltai Sólyomról az eBayen, és elég képet töltöttem le ahhoz, hogy legyen értelmes hivatkozási alapom. De felfedeztem, a további kutatás során, hogy a madárhoz fellelhető legjobb referencia az eredeti ólommadarak egyike lenne, amit 1994-ben a Christie's-ben adtak el, így kapcsolatba léptem egy antikvárossal, akinek megvolt az eredeti Christie's katalógus, és abban találtam ezt a lenyűgöző képet, és mellette a méretarányt. Sikerült beszkennelni, és életnagyságúra nagyítani.

Mást is találtam. Avi [Ara] Chekmayan, egy New Jersey-i szerkesztő találta ezt a műgyanta Máltai Sólymot egy bolhapiacon 1991-ben, bár öt évbe telt, mire beazonosította az eredetét az eladó beszámolója alapján mert rengeteg vita volt körülötte. Elvégre műgyantából volt, amit abban az időben nem nagyon használtak filmkellékekhez, amikor a film készült. Vicces, hogy ennyi időt vett igénybe az azonosítás, mert látom ezzel összehasonlítva, és biztosra mondom, hogy valódi, ez a valódi darab, ugyanabból az öntőformából, mint ez itt. De épp azért, mert az árverés ennyire vitatott volt, (a Profiles in History aukciós ház adta el olyan kb. százezer dollárért, 1995-ben) a bemutatóba tettek - itt alul látható - nemcsak egy elölnézeti, de egy oldal-, egy hátsó, és egy másik oldalnézeti képet is.

Így minden információm megvolt a Máltai Sólyom lemásolásához. Hogy csinálják, hogy kezd el az ember ilyesmit? Nem tudom. Megint, mint a dodókoponyánál, mindent felnagyítottam életnagyságra, aztán elkezdtem kivágni a negatívokat és azokat használtam formamintának. Fogtam az agyagot, és egy nagy téglát formáltam belőle, és átdolgoztam, egészen addig, míg a megfelelő profilok meg nem voltak. Aztán lassan, tollanként, részletről részletre elértem, hogy úgy nézzen ki - a tévé előtt ülve, szintetikus agyaggal a kézben, itt ülök a feleségemmel - ezt az egyetlen képet csináltam az egész folyamat alatt. Szóval haladtam, és elértem, hogy úgy nézzen ki az egész, mint a Máltai Sólyom eladható másolata. De ugye én nem vagyok szobrász,

és nem tudok egy csomó olyan trükköt, mint például hogy a barátom, Mike hogyan éri el ezeket a szép sima felületeket; erre én nem voltam képes. Szóval lementem a műhelybe, és gyantából is kiöntöttem, mert azzal aztán tényleg tükörsimára meg tudom csinálni. Sok módja van a kitöltésnek és a sima felület elkészítésének. Az én választásom: kb. hetven réteg ebből - matt fekete alapozó festék. Három vagy négy napig tart felvinni, és csöpög rettenetesen mindenhova, de tényleg gyönyörű, gyengéd felületet ad, és tükörsimára csiszolható. Ja, és triplanullás acélgyapjúval finomítottam rajta. A nagyszerű dolog abban, hogy idáig jutottam, az, hogy mikor a filmben végre kihozzák a madarat, leteszik az asztalra és megforgatják. Így végülis képes voltam leellenőrizni a képernyőn, hogy jól dolgoztam-e. Követem a fény játékát a tárgyon, vigyázva, hogy ugyanolyan helyzetben tartsam a lámpát, és ugyanazt a csillogásmintázatot kapjam - ilyen részletesen mentem bele az egészbe. És ez az eredmény: a saját Máltai Sólymom. Ami gyönyörű. És bátran állíthatom, hogy most, amikor befejeztem, a fellelhető összes reprodukció közül, és van egy pár, ez messze a legpontosabb Máltai Sólyom másolat, amit valaha megformáztak. Az eredetit egyébként

egy Fred Sexton nevű fickó formázta meg. Itt kezd furcsa lenni a történet. Fred Sexton egy George Hodel nevű pasas barátja volt, egy rémisztő embernek, akiről sokan azt tartják, hogy a Fekete Dália gyilkosa. James Ellroy pedig úgy hiszi, hogy Fred Sexton, a Máltai Sólyom szobrásza ölte meg az anyját. Tovább is van még. 1974-ben, "A Máltai Sólyom" furcsa paródiájának felvétele közben (a címe "A Fekete Madár", George Segal a főszereplő), a Los Angeles Megyei Művészeti Múzeumból az eredeti gipsz Máltai Sólymot, ami egy volt a hat közül, amit a filmhez készítettek, ellopták. Sokan azt gondolták, hogy ez a filmet reklámozó akció volt. A John's grillbár, amit a Máltai Sólyom filmben látni lehet, még mindig egy működő étterem San Franciscóban, és az egyik törzsvendége Elisha Cook, aki a filmben Wilmer Cook-ot játssza, és ő nekikadta az egyik saját eredeti gipszmadarát. És tizenöt évig meg is volt nekik, amíg el nem lopták 2007 januárjában. Úgy tűnik, a vágy tárgya ismételt eltűnések során valósítja meg önmagát.

Szóval itt volt ez a Sólyom, és imádnivaló volt. Csodálatosan nézett ki, a fényjáték rendben volt, jobb volt, mint bármi, amit megcsinálhattam vagy megszerezhettem volna. De volt egy probléma. Mégpedig a következő: én a tárgy egészét akartam, a súlyával, meg mindennel. Ez a cucc gyantából volt, ami túl könnyű. Van ez az online fórum, ahova rendszeresen járok. Hozzám hasonló kellékőrülteknek való, a neve Replica Kellékfórum, és itt az emberek cserélgetik, keresik és megosztják a filmkellékekről létező összes információt. És kiderült, hogy az egyik ottani srác, egy barátom, akivel még nem találkoztam, de megismertem néhány üzlet kapcsán, egy helyi öntőműhely igazgatója. Fogta a Sólyom alapjául szolgáló mintát, és viaszos öntvényt készített nekem bronzból, és ezt a bronz tárgyat kaptam vissza. Ez pedig némi savas maratás eredménye.

Ez a cucc - mély megelégedéssel tölt el. Ma este ki fogom tenni, majd később, és maguk... azt szeretném ha megfognák és megvizsgálnák. Tudni akarják, mennyire megszállott vagyok. Ez a projekt csak magamnak szól, és mégis elmentem odáig, hogy az eBayen megvettem egy 1941-es san franciscói újságot, hogy a madár pontosan úgy legyen becsomagolva mint a filmben. (nevetés) Igen, tudom! (nevetés) (taps) Itt láthatják, a súlya 27 és fél font (kb. 14 kg). Az feleannyi, mint a kutyám, Huxley.

De van egy probléma. Itt vannak a Sólymok, ahogy követik egymást. A bal szélen levő egy darab szemét - az eBayen vett másolat. Itt a kissé tönkrement agyag Sólyom, amit ki kellett szednem az öntőformából. Itt az első öntvény, itt a minta és itt a bronzpéldány. Amikor öntvényt készítesz valamiről, mindig az az eredmény, hogy mikor szilikonba rakod és gyantába öntöd, egy kis térfogat elveszik, ezzel csökken a mérete. És amikor a bronzmadarat összehasonlítottam az agyagszoborral, háromnegyed hüvelykkel (kb. 2 cm) rövidebb volt. Igen, nem, hát persze, kaptam a fejemhez - miért nem jutott ez eszembe? Miért nem csináltam eleve nagyobbra? Mitévő legyek? Két lehetőségem volt. Egy, rálövök egy nyavalyás lézerrel, amit már megtettem, hogy csináljak egy 3D felvételt - itt a Sólyom 3D képe. Kiszámoltam a méretcsökkenés pontos értékét, a viasz munkadarab és a bronz közötti veszteséget, és eléggé felnagyítottam ezt ahhoz, hogy egy 3D litográfiát tudjak róla csinálni, amit majd lecsiszolok, és elküldök a barátomnak, és akkor meglesz bronzban rendesen. Vagy -

sok embernek van eredetije, és azóta is próbáltam kapcsolatba lépni velük, abban a reményben, hogy hagynak néhány percet a valódi madár közelében tölteni, talán lefényképezni, vagy elővenni a kézi lézerszkennert, ami épp belefér egy kukoricapelyhes dobozba, és talán, anélkül, hogy megérinteném a madarukat, esküszöm, kapnék egy tökéletes 3D felvételt. Még papírt is aláírhatok, hogy senkit nem engedek rajtam kívül hozzáférni az irodámban, megígérem. Adok nekik egyet, ha kell. És akkor végre talán a végére érhetek ennek az egésznek. De ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, el kell ismernem, a vállalkozás végére érni soha nem volt a vállalkozás célja, egyáltalán. Köszönöm.