Adam Davidson: Amit megtudtunk a költségvetési szakadék szélén

Egy politológus barátom hónapokkal ezelőtt pontosan megmondta, hogy ez a hónap milyen lesz. Azt mondta, tudod, lesz ez a költségvetési szakadék, 2013 elejére várható. Mindkét párt számára rendkívül fontos, hogy megoldják, de egyik párt sem akarja, hogy ő legyen az, amelyik megoldja. Egyik pártnak sincs semmilyen indíttatása arra, hogy akár egy másodperccel korábban megoldja, mint ahogy muszáj, így hát azt mondta a barátom, a december arról fog szólni, hogy lesz sok ingerült tárgyalás, félbeszakadt tárgyalás, tudósítások, hogy az egyeztetések nem jól haladnak, az emberek arról beszélnek, hogy semmi sem történik, és aztán valamikor karácsony vagy újév tájékán azt fogjuk hallani, hogy "Igen, mindent megoldottak". Ezt tehát több hónappal ezelőtt megmondta. Azt mondta, 98%-ig biztos abban, hogy meg fogják oldani. Ma kaptam tőle egy email-t, azt írja, "minden rendben van, alapvetően jó úton járunk, de most 80 %-ig vagyok biztos abban, hogy meg fogják oldani."

Ez azért elgondolkoztatott. Szeretem tanulmányozni az amerikai történelem eme pillanatait, amikor így feltör a párthívek indulata, hogy a gazdaság a teljes összeomlás szélén áll.

A leghíresebb harc a régebbi időkből Alexander Hamilton és Thomas Jefferson között folyt arról, hogy mi lesz a dollárral, és hogyan fogják megvédeni. Alexander Hamilton azt mondta: "Szükségünk van egy jegybankra, az Egyesült Államok Központi Bankjára, különben a dollárnak nem lesz értéke, ez a gazdaság nem fog működni." Thomas Jefferson pedig azt mondta: "Az emberek nem fognak bízni benne. Éppen most vívták meg küzdelmüket egy király ellen. Nem fognak elfogadni ilyenfajta központi hatóságot. Ez a harc meghatározta az Egyesült Államok gazdaságának első 150 évét, és minden alkalommal a különböző párthívek kétségbeesnek, hogy "Úristen, összeomlik a gazdaság", mi többiek pedig csak megyünk és költjük a pénzünket mindarra, amit szándékunkban áll megvásárolni.

Nézzünk egy gyors áttekintést arról, hogy hol tartunk, egy gyors helyzetjelentést arról, hogy hol tartunk. Nos, a költségvetési szakadék, ahogy mondták nekem, túlságosan is párthívekre jellemző kifejezés, bár nem emlékszem, hogy melyik pártot támogatja vagy támadja. Az emberek szerint költségvetési lejtőnek vagy megszorítási válságnak kellene nevezni, mások szerint viszont, ezek még inkább párthívekre jellemző kifejezések. Ezért én csak úgy nevezem, hogy az önkényesen kijelölt, önpusztító módon halogatott határidő egy elkerülhetetlen probléma megoldására. Az elkerülhetetlen probléma pedig a következő. Ez az Egyesült Államok adősságának ábrázolása a teljes gazdaságunk, a GDP százalékában. A világoskék pontozott vonalak a Kongresszusi Költségvetési Hivatal becslését jelentik, hogy mi történik a legjobb esetben akkor, ha a Kongresszus tényleg nem csinál semmit, és ahogy látják, valamikor 2027 körül elérjük a görög adósság szintjét, a GDP nagyjából 130 százalékát, ami azt jelenti, hogy valamikor az elkövetkező 20 évben, amennyiben a Kongresszus nem csinál semmit, elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor a világ befektetői, a világ kötvényvásárlói azt fogják mondani, hogy "Nem hiszünk többé Amerikának. Nem adunk nekik több kölcsönt csak rendkívül magas kamaton." És akkor abban a pillanatban a gazdaságunk összeomlik. De ne feledjék, Görögország ma tart itt. Mi húsz év múlva fogunk itt tartani. Sok-sok időnk van, hogy elkerüljük azt a válságot, és a költségvetési szakadék csak egy újabb kísérlet volt, hogy megpróbálják rákényszeríteni a két oldalt a válság megoldására.

Nézzünk egy másik példát ugyanennek a problémának a megvizsgálására. A sötétkék vonal azt mutatja, hogy mennyit költ a kormány, a világoskék vonal pedig azt mutatja, hogy mennyi a bevétele. Ahogy látják, a közelmúlt nagy részében egy rövid időszakot leszámítva, következetesen többet költöttünk, mint amennyi bevételünk volt. Ez a nemzeti adósság. De ahogy szintén láthatják, időben előrehaladva a rés szélesedik egy kicsit, és emelkedik egy kicsit, és ez ábra csak 2021-ig szól. 2030 felé már nagyon-nagyon csúnya helyzet lesz.

És ez az ábra mintegy összegzi a probléma lényegét. A demokraták azt mondják, hát ez nem nagy ügy. Egy kicsit emelhetünk az adókon és betömjük azt a rést, különösen, ha a gazdagok adóit emeljük meg. A republikánusok azt mondják, nem, nem, jobb ötletünk van. Csökkentsük mindkét vonalat. Csökkentsük a kormány kiadásait és csökkentsük az adókat is, és akkor még kedvezőbb hosszú távú hiánypályán haladnánk. Ennek az erős nézetkülönbségnek a hátterében, hogy hogyan tömjük be a rést, a legrosszabb fajta cinikus pártpolitika áll, a legrosszabb fajta bennfentesség, lobbizás és ehhez hasonló dolgok, de ott van ez a végtelenül érdekes, tisztes nézetkülönbség a két fundamentálisan különböző gazdaságfilozófia között.

Én azt szoktam gondolni, amikor elképzelem, hogy a republikánusok hogyan látják a gazdaságot, amit magam elé képzelek, az egy elképesztően jól megtervezett gép, amolyan tökéletes gép. Úgy képzelem el, hogy sajnos Németországban vagy Japánban gyártották, de ez az elképesztő gép állandóan kiiktat minden emberi szempontot, és elviszi az erőforrásokat, pénzt, munkaerőt, tőkét, berendezést a kevésbé jövedelmező pontokról a jövedelmezőbb pontokra, és miközben ezzel okozhat átmeneti zavart, eléri azt, hogy megerősíti a jövedelmezőbb helyeket, a kevésbé jövedelmező helyeket pedig hagyja elsorvadni és megszűnni, és ennek eredményeképpen az egész rendszer sokkal hatékonyabb és sokkal gazdagabb lesz mindenki számára. Nos, e nézet szerint általában a kormánynak van szerepe, egy kicsi szerep, hogy felállítsa a szabályokat, hogy az emberek ne hazudjanak, ne csapják be és ne bántsák egymást, értik ugye, hogy legyen egy rendőrség, egy tűzoltóság és egy hadsereg, de csak nagyon korlátozottan férjen hozzá ennek a gépezetnek a mechanizmusaihoz.

És amikor azt képzelem el, hogy a demokraták vagy a demokrata beállítottságú közgazdászok hogyan képzelik el a gazdaságot, tudják, a demokrata közgazdászok többnyire kapitalisták, azt hiszik, hogy igen, ez egy jó rendszer alapjában véve. Jó dolog, hogy a piac szabadon mozgathatja az erőforrásokat oda, ahol azok jövedelmezőbben hasznosíthatóak. De ennek a rendszernek egy halom problémája van. A vagyon rossz helyeken halmozódik fel. A vagyont elszakítják olyan emberektől, akiket nem kellene leírni, mondván, hogy nem jövedelmezőek. Ez nem vezet igazságos, méltányos társadalomhoz. Ez a gépezet nem törődik a környezettel, a rasszizmussal, mindazokkal az ügyekkel, amelyek mindannyiunk életét megkeserítik, ezért a kormánynak igenis feladata, hogy az erőforrásokat elvegye a jövedelmezőbb gazdálkodású vagy gazdagabb forrásoktól, és odaadja más forrásoknak. Ha a gazdaságot e két különböző szemüvegen keresztül nézzük, megértjük, hogy miért olyan nehéz megoldani a válságot, mert minél súlyosabb lesz a válság, minél nagyobb lesz a tét, annál inkább úgy gondolja mindegyik oldal, hogy ők tudják a választ, a másik oldal pedig csak mindent tönkre akar tenni.

Ez számomra tényleg kétségbeejtő. Az utóbbi néhány évben gyakran voltam igazán lehangolt emiatt, egészen az idei évig, amikor is megtudtam valamit, amitől nagyon lelkes lettem. Úgy érzem, tényleg jó hír, és olyan meghökkentő, igazából nem is szeretem elmondani, mert úgy gondolom, az emberek nem fognak hinni nekem. De a következőt tudtam meg. Az amerikai emberek, összességében véve, ilyen ügyekben, tehát költségvetési ügyekben, mérsékelt, pragmatikus centristák. És tudom, nehéz elhinni, hogy az amerikai emberek mérsékelt, pragmatikus centristák. De hadd magyarázzam el, mire gondolok.

Amikor megnézzük, hogy mire költ a szövetségi kormány, ez tehát itt a harci helyzet, 55 százalék, több mint a fele megy társadalombiztosításra, Medicare és Medicaid biztosításra, és még néhány egyéb egészségügyi programra, 20 százalék védelemre, 19 százalék szabad felhasználásra és 6 százalék kamatra. Tehát amikor arról beszélünk, hogy csökkentsük a kormányzati kiadást, erről a tortáról beszélünk, és az amerikaiak rendkívüli módon, függetlenül attól, hogy milyen párthoz tartoznak, rendkívüli módon kedvelik ezt a nagy 55 százalékos szeletet. Kedvelik a társadalombiztosítást. Kedvelik a Medicare biztosítást. Még a Medicaid biztosítást is kedvelik, pedig azt a szegények és az elesettek kapják, és azt gondolhatnánk, hogy ez a cél kevesebb támogatást kap. Az emberek nem akarják, hogy a rendszerhez lényegét tekintve hozzányúljanak, igaz, az amerikaiak felettébb kényelmesek, és a demokraták nagyjából azonosak a republikánusokkal, ők néhány kisebb korrekcióval stabilabbá akarják tenni a rendszert.

A társadalombiztosítást viszonylag könnyű rendbe hozni. Az összeomlásáról szóló híresztelések mindig erős túlzások. Nos, akkor emeljük fel fokozatosan a társadalombiztosítási nyugdíjkorhatárt, esetleg csak azokra, akik még nem születtek meg. Az amerikaiak véleménye nagyjából fele-fele arányban oszlik meg, akár demokraták, akár republikánusok.

Csökkentsük a nagyon jómódú vezetők Mediacare ellátását, a vezetőkét, akik sok pénz keresnek. Meg ne szüntessük, csak csökkentsük. Az emberek általában szimpatizálnak ezzel, demokraták és republikánusok egyaránt.

Emeljük-e az egészségbiztosítási hozzájárulást? Ezt aztán mindenki egyformán utálja, de a republikánusok és a demokraták együttesen utálják.

Mindez azt jelenti számomra, hogy amikor megnézzük ezt a vitát, hogy hogyan oldjuk meg a költségvetési problémákat, nem vagyunk olyan nemzet, amely végletesen megosztott lenne az igazán lényeges kérdésekben. Szimpatizálunk a rendszerrel, kell egy kis korrekció, de meg akarjuk tartani. Nem vagyunk nyitottak arra a vitára, hogy eltöröljük.

Van még egy ügy, ami feltétlen támogatást kap egy párttól, és ha van olyan párt, amelyik csak költ, költ, költ és nem számít, hogy még többet költ, az természetesen a republikánusok pártja, ha katonai védelmi kiadásokról van szó. Messze túlszárnyalják a demokratákat. A nagy többség meg akarja védeni a katonai védelmi kiadásokat. Ez a költségvetés 20 százaléka, ezáltal jelentős problémát képvisel. Meg kell említenem a szabad felhasználású kiadásokat is, ami a költségvetés 19 százaléka, demokraták és republikánusok számára egyaránt fontos ügyek, hogy legyen szociális jólét, élelmiszerjegy és más programok, ezek a demokraták körében népszerűek, vagy hogy legyen agrárszabályozás, mindenféle belügyminisztériumi indítvány olajfúrásra, egyéb dolgokra, ezek a republikánusok körében népszerűek.

Amikor adókról van szó, már nem ilyen nagy az egyetértés. Ez már pártoktól függő kategória. Vannak a demokraták, akik módfelett támogatják a jövedelemadó megemelését azokra, akik évi 250.000 dollárnál többet keresnek. A republikánusok úgyszólván ellenzik ezt, bár ha jövedelem szerint nézzük, akkor azok a republikánusok, akik évi 75.000 dollárnál kevesebbet keresnek, jó ötletnek tartják. Tehát, hogy úgy mondjam, a republikánusok, akik évi 250.000 dollárnál többet keresnek, nem akarnak adózni. A befektetésből származó jövedelem adójának megemelését, mint láthatják, a demokraták kétharmada, de a republikánusoknak csak egyharmada tartja elfogadható ötletnek.

Ezzel elérkeztünk egy nagyon lényeges ponthoz, hogy mi ebben az országban demokratákról és republikánusokról beszélünk, és azt gondoljuk, hogy van valahol még egy picike csoport, akiket függetleneknek nevezünk, mennyi is 2 százalék? Ha hozzáadjuk a demokratákat, és hozzáadjuk a republikánusokat, megkapjuk az amerikai népet. De egyáltalán nem ez a helyzet. És sohasem volt így a modern amerikai történelem során. Nagyjából az amerikaiak egyharmada tartja magát demokratának, körülbelül egynegyede republikánusnak. Egy szűk réteg liberálisnak vagy szocialistának mondja magát, esetleg egy további harmadik kis párthoz tartozónak, és a legnagyobb rész, 40 százalék, függetlennek mondja magát. Tehát a legtöbb amerikai nem párthű, és a legtöbb ember a függetlenek táborában valahová a kettő közé esik, így tehát, vannak ugyan jelentős átfedések költségvetési ügyekben a demokraták és republikánusok nézetei között, de még nagyobb az átfedés, ha hozzávesszük a függetleneket is. Mostanság egymásnak esünk sokféle más ügy miatt. Kezdjük megutálni egymást a fegyverszabályozással, az abortusszal, a környezettel kapcsolatban, de a költségvetési ügyekben, ezekben a fontos költségvetési ügyekben korántsem vagyunk olyan megosztottak, mint azt mondják.

Tulajdonképpen van még egy csoportja az embereknek, akik nem olyan megosztottak, mint azt gondolnánk, és ez a csoport a közgazdászoké. Sok közgazdásszal beszélek, és korábban a 70-es, 80-as években borzasztó dolog volt közgazdásznak lenni. Vagy az úgymond sósvízi táborhoz tartoztak, ami a Harvard, Princeton, MIT, Stanford, Berkeley egyetemeket jelentette, vagy az édesvízi táborhoz, a Chicagói Egyetemhez, Rochester Egyetemhez. Vagy szabadpiaci kapitalista közgazdászok voltak, vagy keynes-i liberális közgazdászok, és ezek az emberek nem mentek el egymás esküvőjére, lekezelték egymást konferenciákon. A mai napig rosszban vannak, de tapasztalatom szerint alig-alig találni olyan közgazdászt 40 év alatt, aki még mindig ilyen módon látja a világot. A közgazdászok nagy többsége számára igen nyomasztó valamely tábor ideológusának mutatkozni. A nekik tetsző kifejezés, egy végzett egyetemistáé, doktoré vagy professzoré, például egy 38 éves közgazdász professzoré, így hangzik: "Elemző közgazdász vagyok, az adatok érdekelnek." És az adatok világosak. Az említett fő elméletek egyike sem bizonyult teljes mértékben sikeresnek. A 20. század, az elmúlt száz év rémes példákat vonultatott fel arra, hogy az egyik vagy másik irányzat megpróbálta elmagyarázni a múltat és megjósolni a jövőt, és iszonyatosan pocsék munkát végeztek, úgyhogy a közgazdász szakma néhány fokkal szerényebb lett. De még mindig szörnyen önteltek, erről biztosíthatom Önöket, csak most a pártatlanságuk miatt önteltek, és ennek egyébként rengeteg potenciális hozadékát látják.

Ez a pártfüggetlenség valami olyasmi, ami létezik, és titokban korábban is létezett Amerikában, már hosszú évek óta. Ősszel sok időt töltöttem azzal, hogy beszéltem a három fő intézettel, akik tanulmányozzák az amerikai politikai közvéleményt: a Pew Research, a Chicagói Egyetem Országos Véleménykutató Központja, és a legfontosabb, de legkevésbé ismert, az Amerikai Országos Választási Tanulmányok csoportja, amely a világon a legrégebb óta létező, legelismertebb közvéleménykutató. 1948 óta működnek, és amit mindvégig konzekvensen mondanak, hogy szinte lehetetlen olyan amerikait találni, aki ideológiailag következetes, aki következetesen támogatná, hogy "Nem, nem szabad adóztatni, és korlátoznunk kell a kormányzat méretét," vagy, hogy "Nem, bátorítanunk kell a kormányt, hogy nagyobb szerepet játsszon az újraelosztásban és a kapitalizmus hibáinak kijavításában." Az így gondolkodók nagyon-nagyon kevesen vannak. Az emberek nagy többsége szelektál és választ, el tud fogadni dolgokat, aztán idővel változtat, amikor hall egy jobb érvet vagy egy rosszabb érvet. És a dolognak ez a része nem változott. Ami megváltozott, hogy az emberek miként reagálnak homályos kérdésekre. Ha felteszünk egy homályos kérdést az embereknek, például, hogy "Gondolja, hogy több legyen a kormány vagy kevesebb legyen a kormány? "Gondolja, hogy a kormánynak feladata" - főleg, ha zavaros nyelvezetet használunk. Gondolja, hogy a kormánynak adományokat kellene nyújtania?" vagy "Gondolja, hogy a kormánynak újraelosztást kellene végeznie?" Ilyenkor a pártválasztásban radikális változás figyelhető meg. Ellenben, ha egyértelműen fogalmazunk, amikor konkrétan kérdezünk a konkrét adózásról vagy a tervezett kormányzati kiadásokról, az emberek felettébb középen állnak, felettébb nyitottak arra, hogy elfogadjanak dolgokat.

Nos, a helyzetünket illetően, ha a költségvetési szakadékra gondolnak, ne úgy nézzék, hogy az amerikai emberek alapvetően ki nem állhatják egymást ezekben az ügyekben és, hogy egymás ellen kell fordulnunk mint két háborúzó népnek. Nézzék úgy, hogy egészen elenyésző számú, idejétmúlt közgazdász és különutas ideológus lecsapott a folyamatra. Jól ismert módszerekkel csaptak le a folyamatra, egy elemi rendszeren keresztül, ami felbátorítja az adott szűk véleménycsoportot, mert az embereknek ez a szűk csoportja, akik csakis igenekkel és nemekkel válaszolnak efféle ideológiai kérdésekre, lehet, hogy kicsi, de mindegyiknek van egy blogja, mindegyiket láthattuk múlt héten a Fox-on vagy az MSNBC-n. Mindegyiknek egyre nagyobb és nagyobb a hangja, de ők nem minket képviselnek. Nem a mi nézeteinket képviselik.

És emiatt vissza kell térnem a dollárhoz, vissza kell térnem, hogy el ne felejtsem, ezt már tapasztaltuk. Tudjuk, hogy milyen, amikor ezek az emberek szerepelnek a TV-ben, a Kongesszusban, óbégatnak, hogy közeledik a világ vége, ha nem osztjuk az ő nézeteiket teljes mértékben, mert ez történik a dollár körül, amióta csak létezik a dollár. Volt az a bizonyos harc Jefferson és Hamilton között. 1913-ban, egy csúnya harc zajlott a Szövetségi Tartalékrendszer létrehozásakor, indulatos, dühös érvek csaptak össze, hogy hogyan alapítsák meg, és általános egyetértés, hogy az ahogyan megalapították, a lehető legrosszabb kompromisszum volt, egy kompromisszum, ami garantáltan tönkretette ezt az értékes dolgot, ezt a dollárt, de akkor mindenki egyetértett, hogy rendben, amíg aranyalapú a pénzrendszerünk, addig nem lehet baj. A Szövetségi Bank úgysem tudja annyira elfuserálni. De aztán lemondtunk az aranyalapú rendszerről az egyének vonatkozásában a nagy gazdasági világválság idején, aztán lemondtunk az aranyalapú rendszeren nyugvó nemzetközi valutapiaci koordinációról Richard Nixon elnöksége idején. Mindegyik esetben a teljes összeomlás szélére kerültünk. De nem történt semmi az égvilágon. A dollár mindvégig az egyik legrégebb óta fennálló, stabil, mértéktartó valuta maradt, amit mindannyian nap mint nap használunk, függetlenül attól, hogy mit mondanak nekünk az óbégató emberek, függetlenül attól, hogy mennyire meg kellene ijednünk.

Ebben a tartós költségvetési állapotban, amiben jelenleg vagyunk, a legidegesítőbb dolog szerintem az, hogy ha a Kongresszus egész egyszerűen képes lenne felmutatni, nem azt, hogy egyetértenek egymással, nem azt, hogy képesek a lehető legjobb kompromisszummal előállni, hanem mindössze azt, hogy képesek elkezdeni a kompromisszum felé vezető folyamatot, akkor mindannyian már jobb helyzetbe kerülnénk. Félő, hogy a világ figyel ránk. Félő, hogy minél tovább halogatunk bármilyen megoldást, a világ annál inkább odafigyel az Egyesült Államokra, és nem úgy, mint a stabilitás fő tényezőjére a globális gazdaságban, hanem, mint egy olyan helyre, amely nem tudja megoldani a saját konfliktusait, és minél tovább húzzuk-halasztjuk, minél nyugtalanabbá tesszük a világot, annál magasabbak lesznek a kamatok, annál gyorsabban eljön a nap, amikor nem menekülhetünk a szörnyű bukástól. Szóval, visszatérve, a kompromisszum ténye önmagában, mármint a tartós, valódi kompromisszum még több időt adna nekünk, lehetővé tenné mindkét fél számára, hogy még egyenletesebb ütemben ossza el a terheket és még több kompromisszum születhetne menet közben.

A médiában dolgozom. Feladatomnak érzem, hogy ez megtörténjen, hogy segítsem előmozdítani azokat dolgokat, amik megegyezéshez vezetnek, hogy ne beszéljek a témáról különféle homályos és szokatlan kifejezésekkel és megosztó legyek, hanem úgy beszéljek róla, hogy annak nevezem, ami, nem egy egzisztenciális válság, nem valamilyen harc két alapvetően különböző vallási nézet között, hanem egy matematikai probléma, egy teljességgel megoldható matematikai probléma, amelyikben nem mindannyian kapjuk meg, amit akarunk és amelyik, bizony, egy kis terhet rak a vállunkra. De minél inkább egy gyakorlati jellegű dolognak tekintjük, annál előbb meg tudjuk oldani, és paradox módon annál több időnk lesz arra, hogy megoldjuk. Köszönöm. (Taps)