9/11 gyógyulás: Anyák, akik megtaláltak a megbocsájtást, barátságot

Phyllis Rodriguez: Azért vagyunk ma itt, mert -- egy sokak által szokatlannak ítélt -- barátság köt össze. Valóban szokatlan. Mégis, mi most természetesnek érezzük ezt.

2001. szeptember 11. reggelén hallottam először, hagy a fiam ott van a World Trade Centerben. Nem tudtuk, él-e vagy sem, csak 36 órával később. Akkor már tudtuk, hogy a dolog politikai. Féltünk, hogy mit fog az országunk tenni a fiunk nevében -- férjem Orlando, én és az egész család. És amikor láttam ezt -- mégis, a sokk ellenére, a rettenetes sokk ellenére, és a szó szerint rettenetes robbanás miatt, ami életünkben bekövetkezett, nem akartunk bosszút állni. És pár héttel később, amikor Zacarias Moussaouit vád alá helyezték hatrendbeli összeesküvés terrorcselekmény elkövetéséért, és az Egyesült Államok kormánya halálbüntetést kért rá, amennyiben bűnösnek bizonyul, a férjem és én nyilvánosan kifejtettük, hogy ennek ellene vagyunk. Ezen és számos emberi jogi szervezeteken keresztül, találkoztunk több áldozat családtagjaival.

Amikor megláttam Aichát a médiában, amikor eljött a fia megvádolása miatt, és azt gondoltam magamban: „Milyen bátor asszony! Egyszer, amikor erősebb leszek, szeretnék találkozni ezzel az asszonnyal”. Még mindig mély gyászban voltam, tudtam, még nincs meg az erőm hozzá. Tudtam, egy nap meg fogom találni, vagy egymásra fogunk találni. Amikor az emberek hallották, hogy a fiam az egyik áldozat, mindig próbáltak vigasztalni. De amikor meghallották, mivel vádolják az ő fiát, ő nem kapott vigaszt. Pedig ő ugyanúgy szenved, mint én.

Így hát 2002 novemberében találkoztunk, és most Aicha el fogja Önöknek mondani, hogy is történt ez.

(Tolmács) Aicha el-Wafi: Jó napot, hölgyeim és uraim. Zacarias Moussaoui anyja vagyok. És azt kértem, az emberi jogi szervezetektől, hogy hozzanak össze az áldozatok szüleivel. Be is mutattak öt családnak. Megláttam Phyllist, csak néztem őt. A csoportban ő volt az egyetlen anya. A többiek testvérek voltak. És a szemében láttam, hogy úgy, mint én, ő is anya. Sokat szenvedtem mint anya. 14 évesen mentem férjhez. 15 évesen elvesztettem egy gyermekemet, 16 évesen a másodikat. Úgyhogy ami Zacariassal történt már igazán túl sok volt. Még mindig szenvedek, mert olyan, mintha a fiam elevenen lenne eltemetve. Tudom, sokat sírt a fiáért. De ő legalább tudja, hol van. Én nem tudom, hol a fiam. Nem tudom, él-e még. Nem tudom, meg lett-e kínozva. Nem tudom, mi történt vele.

Ezért határoztam el, hogy elmondom a történetemet, hogy szenvedésem más asszonyok számára szolgáljon pozitívumként. Minden nő, minden anya, aki életet ad, vissza tud adni, változtathat. Tőlünk, nőktől függ, mert mi nők vagyunk, mert mi szeretjük gyermekeinket. Kéz a kézben, együtt kell tegyünk valamit! Nem a nők ellen, magunkért, nőkért, gyermekeinkért. Az erőszak, a terrorizmus ellen beszélek. Iskolákba megyek, a fiatal muszlim lányoknak beszélek, hogy ne fogadják el, hogy túl fiatalon, akaratuk ellenére adják férjhez őket. Ha akár egy kislányt megmenthetek attól, hogy férjhez menjen és annyit szenvedjen, mint én, az már egy jó dolog. Ezért állok itt Önök előtt.

PR: El szeretném mondani, hogy nagyon sokat tanultam Aichától, attól a naptól kezdve, mikor először találkoztunk a többi családtaggal -- egy biztonságosan megszervezett privát találkozón, mert az 2002 novemberében volt, és őszintén szólva, mi hozzátartozók, féltünk a túlhevült hazafiasságtól, ami az idő tájt az országunkban volt. Mindenki nagyon ideges volt. „Miért akar találkozni velünk?” És ő is ideges volt. „Miért akarunk találkozni vele?” Mit akarunk egymástól? Még mielőtt bemutatkoztunk volna egymásnak, összeölelkeztünk és sírtunk. Utána körbeültünk, olyan emberek támogatásával és segítségével, akiknek volt tapasztalata az ilyen fajta megbékítésben. És Aicha elkezdett beszélni, és így szólt: „Nem tudom, a fiam bűnös-e vagy sem, de el akarom mondani, hogy mennyire sajnálom azt, ami a családjaikkal történt. Ismerem a szenvedést, és úgy érzem, ha valaki bűnt követ el, bíróság elé kell állítani, és meg kell büntetni." Így sikerült eljutnia a szívünkhöz, és meg kell, hogy mondjam, megtört a jég. Utána az történt, hogy mindenki elmondta saját történetét, és megszületett közöttünk az emberi kapcsolat. Késő délután, úgy három órával ebéd után, úgy éreztük, mindig is ismertük egymást.

Amit tanutam tőle az az, hogy egy olyan asszony aki ennyire nagylelkű tud lenni a mostani körülmények közt és azokban, amik akkor voltak, és ahhoz képest, ami a fiával történt. De amilyen élete volt! Még sohasem találkoztam valakivel, akinek ilyen nehéz lenne az élete, a sajátomtól teljesen eltérő kultúrából és környezetből. Úgy érzem, egy speciális kapcsolatunk van, amit nagyra értékelek. És azt hiszem, ez arról szól, hogy félünk egymástól, de aztán megtesszük a lépést, és rájövünk: „Hé, hát ez nem is volt olyan nehéz! Ki mással tudnék még találkozni, akit nem ismerek, és akitől ennyire különbözök."

És most Aicha, mondasz pár szót befejezésül? Mert az időnk lejárt.

(Nevetés)

(Tolmács) AW: Azt akarom mondani, hogy próbáljunk meg másokat megismerni, megismerni a másikat. Legyetek nagylelkűek, a szívetek legyen nagylelkű, gondolkozzatok nagylelkűen! Legyetek toleránsak! Harcolnotok kell az erőszak ellen! És remélem, egy szép napon mindenki békében és egymást tisztelve fog élni. Ezt akartam mondani.

(Taps)